Az író viszonylag rövid időszak (nagyjából a 16. század utolsó évtizede) eseménygazdag epikumából lobbantott verses vitadrámát. A tragikus kettéosztottság, a kaotikus érdekellentétek, a törökhöz és a némethez való forgandó magyar (erdélyi) viszonyulások, a követhetetlen vezetői döntésmechanizmusok (Báthory négyszer ült bele tizenhárom év alatt a fejedelmi székbe) nem intő morális felfénylésű historikus panorámát hívtak elő Márton László tollán. Nem is a mindenkori jelenre egy kis fantáziával könnyen ráolvasható paraboladrámát. A nagyratörő a sokszereplős hatalmi zsibvásár, egyben történelmi patthelyzet valamennyi figuráját az egyénítő nyelvezet erejével, az önmagát jelentő és emésztő szituáció szövedékében ábrázolja. A nem trónra termett epilepsziás főalak országa legtisztábban látó egyéniségeinek egyike. Páratlanul művelt férfi – aki hóhérrá válik, amikor erre szorítja a kor és saját állhatatlansága. A választékos irodalmi eszközökkel görgetett méltóságos szöveg a képtelen periódus pokoli káprázatát ugyanúgy visszatükrözi, ahogy a nyelvi alantasság groteszk derűje a pórias kötődésű, reménytelen hahotát szintén hallatja.



Bármily sokrétű a könyvként 1994-ben közzétett triptichon, eddig is csupán – 1992-ben, Kolozsvárt, akkor ugyancsak A nagyratörő címmel – az első harmadát tűzték műsorra (nem ugyanazt a szöveget, amely Egerben hangzik fel). Csizmadia Tibor vállalkozó kedvét dicséri, hogy a nagy szereplőlétszám ellenére sem riadt vissza a társulat szinte valamennyi színművészét (a férfiakat) mozgósító darabtól, s ami döntőbb, a történelmi dráma műfaja által ma felvetett problémákat mesterien kezelte: az alapkoncepciót kiemelő elvonatkoztatás, újraértelmezés frappáns látvány-, stílus- és játékvilágát lelte meg.


Csanádi Judit díszlettervező erősen lejtő, ferde szürke háztetőt épített a színpadra, melyről a padlás öt ablakszeme nyílik ránk. Fent és oldalt hagyományos járások kapcsolódnak a tetőzethez, alant hatalmas ereszként felfogható árokban tűnik el az ácsolat. A láthatatlan vályú úgy nyeli a halottakat, mint egykor Jurij Ljubimov Hamlet-színpadán az óriási árok-sírverem a shakespeare-i hullákat. A sajátszerű lépkedést, kitámasztást követelő, lecsúszást, hengeredést provokáló absztrahált tér, az ablakszárnyak nyitása-csukása, a test nélküli fejek, végtagok kikandikálása akkor is fenntartja a néző érdeklődését, amikor a tagadhatatlanul súlyos (egészében első hallásra nem is mindig érthető) textus ólmosítaná a pillákat. A tanácskozások, diskurzusok, összetűzések, gyilkosságok alanyai csak komoly nehézségek árán, szakaszosan kerülhetnek közel egymáshoz, vagy épp párokba forrva kénytelenek időzni egy-egy kis kéményen, ablakíven, biztonságosabb platón. A közönségnek kuncoghatnékja is támad. Hol kiéli, hol elfojtja. Ahogy felveszi ritmusát az előadás, már nem a kép, hanem az asszociatív tartalom köti le a figyelmet. A szürke színszféra akkor sem dereng ki a történelmi éjszakából, amikor viaszosabb sárga fények öntik el a meredeket. (Ha még kihívóbbra építik – nem is rejtett kis kapaszkodó vájatok nélkül –, a tető még lélegzetelállítóbban hatna. De a világért se fessük a falra a színészbaleset ördögét.)

Nagy Fruzsina oldalt, karon-lábszáron dupla csíkokat futtató szabadidőruha-jelmezei a hajdani divat követelményei szerint felcicomázva, szőrözve-bőrözve karakterizálják a népes gárdát. A csatok szinte minden öltözéket egyformán zárnak: egyazon viseletben szorong az egész kar, egész kor. Edzőtábori uniformis: mindenki a saját színeiben tréningezhet palotaforradalomra, összeesküvésre, szövetkezésre, bosszúra. Mások megölésére. Saját halálára.


Csizmadia elérte, hogy a párját ritkító szcenika ne játssza le a színészeket, s a színészek energiáit ne a környezettel, közlekedéssel való viaskodás és a ruha hordása égesse el. Az előadás (és részben a darab) szervezettségéből adódik, hogy az egyéni sikert lehetetlen alá nem rendelni az összmunkának, amely így ki is egyenlíti az érezhető kvalitásbeli eltéréseket. Schruff Milán (Báthory Zsigmond) és Bányai Miklós (a vetélytárs Báthory Boldizsár), a két fiatal színész politikusifjoncai fortunátusan ikerülnek a radikális különbözőségben. Történelmet mutálnak. Szegvári Menyhért (Gálffi János) a szép dikciójú felütés után rögvest kihal a színműből. Safranek Károly (Bocskai István) késleltetve és illúziókeltően érkezik, ám a mesterkélt beszéddel megint meggyűlik a baja (a szavát alig értő publikumé is). Sata Árpád (az egykori kolozsvári Boldizsár) pipogyán fontoskodó Kovacsóczy Farkas, Görög László diplomatikusan simulékony Carillo Alfonz jezsuita páter, Blaskó Balázs (Kendi Sándor) fel-felbőszülő tanácsúr. Mindenkinek megvan a helye a tetőn: tudja és teszi a dolgát. Megértetik, miért diszharmonikusabb a drámakezdés verselése, mint az „új felhők gyűlnek, míg az ég derül” sorával egyébként egy szemernyi optimizmust sem hordozó, a közönségnek szerencsét kívánó befejezésé.

A díszlet ötlete egy nagyszebeni ház tetőzetének fényképéről származik. Nagyszeben 2008-ban Európa kulturális fővárosa, jobbnál jobb színházi előadásokkal is. Eger A nagyratörővel – testvérváros.