Az egri Aliz! címében a felkiáltójel: a nagyköltségvetésű produkciók hivalkodása. Horgas Péter díszletében a sok Aliz–portré is arra utal, mintha az előadásnak valóban lenne sztárja – éppen az egri Aliz: Járó Zsuzsa. A játéktér azonban olyan gördeszka pályát formáz, amely - a darabbeli valódi viszonyokat pontosan mutatva - megmászhatatlanul, bevehetetlenül tornyosul Aliz fölé.
Idegen környék, ide vetődött lánnyal.
Az arcmásán az érzés talán mégsem az (ide)zuhanás izgalma, hanem a riadalom: benne lenni valamiben, a megértés akarásával és nyomasztó szükségességével, a megértés reménye nélkül.
Az Alice Csodaországban létező kultuszát használja Dömötör András, de el is rugaszkodik tőle: a hivatkozásokból saját Aliz-kultuszt teremt, aminek az előterében aztán Aliz, a legkevésbé sem kultikus alak.
Mitől lenne az?
A kérdéseire mindenkinek inkább vannak válaszai, mint neki. Nem tud, bár tudni szeretne. És tudnia is kellene: az önismeret megannyi kérdése az övé, az „én” állandóságának és változásának határait kellene kipuhatolnia általuk. A mások válaszainak itteni és mostani használhatóságát, hogy olyan-e a világ, amilyennek leírják, és ha igen, következik-e ebből bármi. Hogy bár a tudás: kényszer, de érdemes-e és elégséges-e tudni mások monomániáit.
A „minden lehetséges, minden máshogyan van” alapvetően őrült helyzetéből nagyon is valóságos, a költőiséget, a felstilizálást, a meseszerűséget kerülő előadást rendezett Dömötör András.
Teremteni és idézőjelbe tenni – ez Dömötör András rendezői módszere. A forma leginkább az ellenkultúra, a kánon tagadása, a színház és a társművészetek – mozgás, zene, videóakció - fősodron kívüli sokszínűsége: hol mély, hol borzas, hol csak ötlet, hol valódi tartalom.
A színpadi idő belefolyik a mi időnkbe. A történet hangulatokból bomlik ki, érezni és érteni: egyidejű élmény. Aliz „ki vagyok én” válaszkeresése: nem bölcselet és nem példázat – természetes, az önfelmutatás, az azonosulás és a kiválás alapvetése.
Dömötör András színészei otthonosak ebben a margón, képzeleten kívüli és belüli, mozgásból (Magyar Éva), zenéből (Futó Balázs), dalszövegből (Veress Anna, Máthé Zsolt) építkező kultúrkörben, amelyben Nagy Fruzsina jelzésértékkel eltalált öltözékei – akár csak néhány kiegészítővel - is formálják a karaktereket (oldalzseb a Fehér Nyúl lábszárán, kötött sapka a Hernyón, füles sapka a Márciusi Nyúlon).
Járó Zsuzsa nem gyermek Aliz, a hirtelen, megmagyarázhatatlan döntést sem a kíváncsiság gyermeki szeszélyeként ábrázolja. Kortalan a szorongása, amellyel átéli a saját kalandját, a kettős akarást és sürgetést: megérteni a világot, és benne magát, hogy végül alig van válasz, és hogy az ember és az ember megítélése közül inkább az utóbbi jelenti a világgal való igazi találkozást.
Ötvös AndrásFehér Nyula számára az igyekezet az időnél fontosabb, és az időt valójában sem nem feltételező, sem alapul nem vevő cselekvés. Az elkésettsége tétnélküli: nincs miért és nincs hová sietnie. A Hernyó alakjában az eszet osztja: a tapasztalatot, Homárként a helyzetével való megalkuvást, a túlélés szorításában való önfeladást nagyítja néhány igazi gesztus erejével szánalmasan nevetségessé.
Schruff MilánMacskája a nézőtérre hozza és azon túl is elviszi a darabot: a jó tanács, mint hasznos eszme – hirdetőjének javát szolgáló - praktikusságában a cinizmust érzékelteti.
Schruff Milán és Bányai Miklós ikerpárja hol mesélője a történetnek, hol részese. Az előadás tempóbeli szélső értékeit az ő játékuk mutatja leginkább, a semmi szétterülő laposságának ábrázolásától a túlmozgékonyságig.
Mészáros Máté zenés elbeszélése komor, a visszavágott mondatok igazi tétet sejtetnek.
Mészáros Máté és Vajda Milán konyhai kettőse a belső logika, az erre épülő világlátás, a kényszeres cselekvés börleszkje.
Vajda MilánTojása tetszelgő, Venczel ValentinMárciusi Nyula a saját helyzetével (le)számoló bölcselő.
(Aliz! - Futó Balázs-Roland Schimmelpfennig, Lewis Carroll Alice Csodaországban című műve alapján készült zenés játékát az egri Gárdonyi Géza Színházban Dömötör András rendezte)