Lebontásra ítélt ház, bűntanya, szemétlerakat – az élet tere, hétköznapi közeg, kincsesbánya. Mindkét felsorolás érvényes, csak a szemszög más. Egy ilyen közegben játszódik a Cigánykerék, ami ez esetben nem egy akrobatikus gyakorlatot jelöl, s nem is csak egy elhangzó dal refrénje, hanem egy életfelfogás. A szegregáció, a kirekesztettség révén a cigányok a mindennapi létfenntartásként űzött megélhetési bűnözésre berendezkedve élnek, s ebből a közegből a kitörés a lehetetlennel határos, ha valaki megpróbálja, minden oldalról visszahúzzák. A tehetséges cigány festővel, Zakival is ez történik. Zaki szerelmes lesz Juditba, a fiatal nem cigány tanítónőbe, amit sem Zaki környezete, sem a lány családja nem néz jó szemmel. Még gyanúsabb a dolog, amikor a festő megnyer egy pályázatot, és az eddig ágrólszakadtan élő fiú pénzhez jut a festményei révén. Ám a múltja közbeszól: korábbi bűncselekményét barátja, Kanta vállalta magára, aki most tér vissza a börtönből. Tovább bonyolítja a helyzetet Zaki istápoltja, a homoszexuális prostituált, Lönci, aki féltékeny Juditra (pedig tudván tudja, hogy a festő a lányokat szereti), illetve a környéken tevékenykedő Kanonok, akinek bandája még öntudatra ébredésük előtt minden környékbeli fiatalt magába szippant és a maga képére formál. Még az intelligens Kanta és a tehetséges Zaki sem képes kitörni az ördögi körből, a zseb- és fémtolvajlás, futtatás és uzsora meghatározta erőtérből.
Szegvári Menyhért rendező céltudatosan és igen jó érzékkel irányítja a játékot, és bár a borotva élén táncol, nem esik le róla, sőt igen virtuóz képet mutat. Nagyon könnyű lenne sematikus figurákkal, leegyszerűsített motivációkkal eldönteni a zajló meccset, ám a darabból következik, hogy erről szó sem lehet: itt nincsenek jók és rosszak – emberek vannak, többnyire határhelyzetben lévő, és ebben már felőrlődött, vagy afelé tartó emberek, akik jó és rossz döntéseket hoznak. A cigányok bővérűek, szabadosak és élénkek – akkor is, amikor nem kéne, a magyarok zártak és előítéletesek – és néha ez még jogos is lehet. Az előadás görbe tükör egy társadalom két rétege felé, minden irányban kritikus, ám a cselekedetek okát is megpróbálja felvázolni, és nem ítél, csak felveti az együttélés problémakörében létező kérdések nagy részét, miközben hétköznapiságukban tragikus sorsokat mutat meg, igen érzékenyen.
Ez az érzékenység a gazdagon motivált, lelki mélységeket megjáró színészek munkájának köszönhető: a megindítóan tiszta, összetett ábrázolásban is kiemelkedő Schruff Milán és Nádasy Erika munkája. Schruff a melegprosti túlrajzolt femininségét hangsúlyozó, inkább komikus karakterből indít, amelynek nem sajnálja a sötét, aljas és kicsinyes oldalát is megmutatni, aláhúzva, hogy mindez a szeretetlenség, a valahová tartozni vágyás, a kisebbrendűségi komplexus következménye. Schruff tragikus hőssé tudja növeszteni az identitását, célját, hovatartozását minden értelemben kereső (nem találó) Löncit. Nádasy az Amerikából szülőföldjére visszatérő cigány színésznő szerepében a valódi emberi viszonyok hiányától szenvedő, megfáradt asszonyt alakít, aki bár önkritikus és tudja mindezt, már nem telik erejéből változtatni. Kiváló Ötvös András börtönből visszatérő Kantája: az önfeláldozó, a betyárbecsületnek minden körülmények között megfelelő, korrekt, ép erkölcsi érzékű fiú a túlélésre van berendezkedve, megérteni vágyna a körülötte zajló életet, ám szinte mindig és mindenkiben csalódnia kell – ám ő nem az a típus, aki feladná. Önismétlés, de muszáj regisztrálni: az egri társulat remek összképet mutat. A létrejövő közegből-atmoszférából minden színész egyaránt kiveszi a részét. Hüse Csaba tiszta ösztönből élő-dolgozó, a problémákon átugró, zárkózott Zakariása, Szabó Emília naiv, romantikus Juditja, Kelemen Csaba a hibást csak másban kereső, korlátolt apája, a bujaságot és romlottságot mutató Bozó Andrea és a visszafogott Járó Zsuzsa prostituáltjai létező típusokból építkező, jól felépített alakok. Egyszerűbb jellemek, ám az előadásban tökéletes kiteljesedésre képes figurák a rezignált bárzongoristát, Trallala Gézát játszó Tunyogi Péter, a tolószékben ülő, túlzó ájtatoskodással sipítozó Matildot alakító Saárossy Kinga, az őt gondozó masszív alkoholmámorban létező Babus karakterét tökéletes, ám gondosan elmélyített burleszkfigurává karikírozó Fekete Györgyi, a drabális Hidegvágó szerepében látható Szívós Győző, a Spenótnak önálló arcot adni képes Rácz János. Fontos a magát objektívnek láttatni kívánó detektív, a kvázi Derrick-utánzat Répás hadnagyot játszó Safranek Károly szenvtelensége mögött rejlő ítélkezés, ami a tegezés-magázás közötti váltásban, a névmások használatában erősen megmutatkozik. Tényleg nem tréfa, hogy ez a rendkívül gazdag tabló egy musicalbe belefér – márpedig ez így igaz. A musical szórakoztatása mögött a jó témának, az érdeklődésnek, a bennünket körülvevő világra vonatkozó reflexiónak ott kell lennie, s ez az előadás megfelel ezen igénynek, ismét tartalommal töltve meg a színházat, ekképpen értelmet adva (ismét, Egerben következetesen) annak létezésének. Nem szeretné megmondani, mit kell gondolna a nézőnek, sőt hangsúlyosan rábízza a közönségre az állásfoglalást – mármint a témával kapcsolatban. Az előadást viszont nem lehet nem szeretni, még akkor sem, ha a hangalap konzerv, és a zenei anyag B-oldala szinte egységesen az első felvonásba került, így az igazán jó dalokra és a produkció kiteljesedésére a második felvonásban kerül sor. A siker megérdemelt és jóízű.