Egerben csörgött a mobil. A hívást a Gárdonyi Géza Színház színészei kezdeményezték Máté Gábor irányításával, aki a 2008-ban elkezdett Hírlap-színház - a Heves Megyei Hírlap cikkeire és ezek nyomán a helyi mikrokörnyezet történéseire közvetlenül és gyorsan reflektáló - eseménysorozata után most újabb, a mindennapi életünket befolyásoló jelenség vizsgálatára vállalkozott. Drótnélküli daimónunk, a mobiltelefon történetei elevenedtek meg a színpadon, bevallottan vagy titkoltan ismerős jelenetfüzéreken keresztül.
Az egri Csörgess meg! című előadás azonban nem (kizárólag) a mindenki számára átélhető tematika miatt sugárzott olyan jókedvet és lendületet, amely a nézőtérre is átterjedt - a kőszínházi szférában máig rendhagyónak számító, főként a színészek ötleteire, improvizációira épülő munkamódszer érezhetően (f)elszabadította a „mobilrevü" készítőit. És ez még akkor is igaz, ha bőven elég lett volna jó pár jelenettel kevesebb - amint azt a második felvonás tempóvesztése nyilvánvalóvá tette: míg az előadás kereteit nagyjából kijelölték a különböző helyszínek (orvosi váró, lift, lakóház, presszó, pályaudvar), és maguk a karakterek is, bár nem feltűnően, de valamennyire összekapcsolták a jeleneteket (például a presszóban beszélő apuka, akinek feje korábban bukósisakba szorult), néhány epizód egyszerűen nem találta a helyét. Ennek oka pedig éppúgy lehetett a túl sokszor ellőtt alappoén (mondjuk, amikor a headsetes mobilkészülék esetében nem tudni, éppen kihez beszél a szereplő), mint egy-egy jelenet eleve kiszámítható és kissé érdektelen kifutása (például a részeg-agresszív mobilozás a volt barátnővel). Ám a poénok túlnyomórészt mégis profik, pontosak és találóak, és emlékezetessé teszik az orvosi váróban alien-mozdulatokkal térerőt kereső beteget; az egymástól távoli, de a mobilnak hála, mégis együtt töltött tévézést („Nem tudok ezen sokáig beszélni, megzavarodok tőle" - kiált fel elkeseredetten Vajda Milán); a telefonos játékok nációkon átívelő közös nyelvét; az sms visszaszívására tett ádáz kísérletet, amely végül csak a PUK2 kód miatt bukik el; a liftben rekedt főnök-beosztott-színész folyamatosan újraértelmeződő hierarchiáját; a mobilantennáról szavazó lakóközösséget, amelyből időnként előretör egy fejhangon sivító biciklis; és a csodapárost, akik jó pénzért akár meg is fiatalítják az embert a mobilján keresztül.
Az egri színház színészei számára jutalomjáték a közel kétórás előadás: Mészáros Sára, a mobilhasználattal tehetetlenül ismerkedő idős néni úgy mered csörgő telefonjára, mintha az bomba volna; Ötvös András mint a lakógyűlés szélsőséges Istvánja, mint tizenhárom évesnek mondott, kissé autista informatikai zseni és mint liftben rekedt szemüveges beosztott egyaránt fergeteges; Bozó Andrea, az okoskodó közös képviselő úgy tudja szótagolva felolvasni az elfogadásra váró szerződést, hogy senki ne értse; Járó Zsuzsa sms-ben szakító kamasz lányként, náthás feleségként, bosszús barátnőként egyaránt remek; Görög László megható, mikor beteg gyerekének rögtönöz mesét telefonon keresztül; Bányai Miklós kiváló telefonos mediátor és német játékvezető; Mészáros Mátét fizetési kötelezettséggel gyötrik mobilján, hiába ismételgeti kiguvadó szemmel: „már befizettem"; Kaszás Gergő pedig egész idő alatt hiába próbál működésre bírni egy falra szerelt pénzelnyelő telefonkészüléket. ő az egyetlen, akinek nincsen mobilja. Próbál ugyan lopni egyet, de még ez sem sikerül neki. Az örök lúzer (hol kórházi munkás, hol hajléktalan), aki a dróton keresztül sem kap vonalat. Ez a meglehetősen tragikus, fel-alá járkáló magányos alak végig ellenpontozza a többi szereplő mobilparódiáit. Sajnos azonban az előadás végén egyszerűen feloldódik a táncoló tömegben, mintegy elfeledve, hogy egyedül ő nem tudott kapcsolatot teremteni semmilyen készüléken keresztül.
A mindennapi helyzeteket a maguk abszurditásában szemlélő, aktualizáló helyett inkább aktuális jelenetfüzéreket a zene és a tér kisebb egységekre tagolja. Előbbi elsősorban dalbetétek formájában, melyek olykor tökéletesen belesimulnak az előadás szövetébe, új lendületet adva annak, mint például az Ötvös-Bányai-féle rap (dalszöveg: Máthé Zsolt) vagy az orvosi váró záródala; ám előfordul az is, hogy helyük és formájuk zavarónak hat, mint az első felvonást lezáró Járó Zsuzsa-Fekete Györgyi-duett, a túl erőltetett „Drót-dal". A különböző nagyságú térrészletek jellegzetes színei erőteljes vizuális jelölői az estének: a váró hűvös zöld-fehéren világít, a lift sárga, a presszó bordóvörös, a pályaudvar kék színt kap, az ügydöntő lakógyűlés pedig - vélhetően a témához illően - szürke félhomályban játszódik. A helyszínek nagysága és személyessége az intim nappalitól a lift személytelen bensőségességén át az egymástól elforduló emberekkel teli, hatalmas pályaudvarig tartó skálán váltakozik. A jelenetek egymásutániságát is éppen ezek az esetlegesen egymás mellé kerülő helyek szabják meg, méghozzá úgy, hogy a nagyobb közösségi terek mozgalmasságának (melyeket néha megszakít az egyes szereplőkhöz kapcsolódó, egy- vagy többszemélyes történet) és az otthon bizalmas családi közegének váltakozása szinte végig jó ritmust biztosít. A második felvonást lezáró nagy közös táncjelenet pedig tulajdonképpen idézőjelbe teszi az addig látottakat: a videoklip-paródia egy stilizált, mosolygó emberekkel teli (mű)világot idéz.
A felszabadult és végignevetett este bizonyítja, hogy a modern közösségi terekbe befurakodó elektronikus kistestvér jelensége mindenképpen megért egy ilyen típusú misét. Arról nem is beszélve, hogy most (is) látszódott-érződött, milyen szerencsés a jelenlegi egri konstelláció, a színészek, a vendég- és állandó rendezők kísérletező és munkakedve.