Fáradtan, sőt unottan érkeztem a színházba a péntek esti bemutatóra. Egyrészt kétkedve gondoltam arra, hogy középkorúként leköt-e majd az elsősorban ifjúsági előadásként meghirdetett darab, másrészt - valljuk be - a már unásig ismert történet sem villanyozott fel igazán.
Ne értsék félre: a magyar klasszikus egyenrangú bármelyik európai ismert mesével, ott kell, hogy éljen minden magyar gyermek álmaiban, de éppen ismertsége miatt jól tudjuk: Döbrögi uraság bizony háromszor kapja majd meg a beígért kedveskedést. Kétkedve ültem hát le a közönség közé, remélve, hogy sikerül elvarázsolnia a darabnak, mert ha nem, benne volt a paklimban, hogy az első felvonást követően szomszédaim figyelmeztetnek majd, hogy ideje ébredeznem.
Éry-Kovács András ügyes kártyás lehet, mert megtalálta a lapjaim között az ászt. Az első felvonás végén széles mosollyal indult a - többnyire közép- és idősebb korú közönség - a büfé irányába.
A rendező ügyesen használja a fiatal tehetségekben élő lelkesedést. A darab az elejétől fogva energia bomba. Éry-Kovács – aki picit a színpad mestert alakító Tunyogi Péter, ugyanakkor Mátyásunkban is benne van – azzal modernizálja a darabot, hogy a történetet a színház világába helyezi át. Egy fiatal társulat piaci előadását láthatjuk. Lelkesek, vidámak, törtetők egyszerre: megjelenítik a színházi élet vidám és sötét oldalát is. Imádnak együtt játszani, fortyog bennünk a hivatástudat, ugyanakkor ott feszül köztük a küzdelem a szerepekért, a művészi én központúság problematikája is. Ez utóbbit sikerül a rendezőnek ízlésesen a fiatal lányok lelkesedésébe csomagolnia. Ismert dalbetéteket hallunk - természetesen átírt szövegekkel – ami végig leköti a figyelmet. Ülnek a poénok, a mulatságos ötletek (a díszlet szerep, a kút megjelenítése…), és hangosan kacarászunk az angol humort is felcsillantó szóvicceken.
Természetesen a rendező a produkciónak csak löketet adhat, a ’pályán’ a játékosok döntik el a meccset. Ez esetben a színészi gárda is az Aranycsapatot idézi. Mindenki ott játszik, a legjobbat hozva, ahol kell.
A libát alakító Nagy Karina, a fiatalos erőtől duzzadó, – a nem is annyira libapásztor, hanem inkább a mai tinédzsereket megjelenítő, így nevében is ’update’-elt – Mátyást alakító Endrédy Gábor, vagy a díszlet szerepét zseniálisan megjelenítő Nagy Barbara mind-mind telitalálat.
Persze számunkra az este fénypontja Szívós Győző alakítása, aki maga a tökéletes Döbrögi: érzékletesen jeleníti meg a tanulatlan, bunkó kiskirályt. A gondozatlan külső, a harsány kivagyiság nem ismeretlen fogalom ma sem. Kitűnő alakítást nyújt az ispán szerepében Várhelyi Dénes. A társadalmi hierarchia, a felfelé nyalok, lefelé köpök közép-európai tisztviselője ő. Non-verbális kommunikációs tárháza kifogyhatatlan: pálcapörgetése, megroggyant tartása, mimikája, harsány nevetésre készteti a nagyérdeműt.
A darab végén fáradtan, de – nagy különbség - mosolyogva álltam fel. Hogy csinálta? – morfondíroztam magamban. Nos, a rendező titka, hogy legbelül megmaradt gyereknek – ami az egyik legértékesebb magatartásforma bonyolult mindennapjainkban (ha nem hiszi, kérdezze meg orvosát, gyógyszerészét!). Az örök gyerek pedig mindannyiunkban ott van, legfeljebb néhányan magas hivatali posztjaik miatt úgy gondolják, ezt titkolni kell. Nem kell! Éry-Kovács nem volt tekintettel a címekre, rangokra, álarcokra. Sikerült vissza rántania bennünket a mese világába, felnőtt és kisgyermek is harsányan kiabálta: Én vagyok Ludas Mátyás!