Bizonyára sokan voltak már olyan lagziban, amikor – látva az ifjú párt – arra gondoltak: na, ők tényleg összeillenek, remekül kiegészítik egymást. Valami ilyesmi jár az ember fejében, amikor megnézi a Gárdonyi Géza Színház legutóbbi, gyermekeknek szóló bemutatóját, az Égimesét. Persze, a hasonlat nem véletlen, közös produkció ez, a teátrum a Babszem Jankó Gyermekszínházzal szövetkezett a sikerért. A helyzetet árnyalja, hogy utóbbi társulat tagjai éppen innen indultak valamikor. A frigy pedig azért bizonyult örömtelinek, mert a Babszeme az elmúlt másfél évtizedben bizonyította, jól ismeri a gyermekek nyelvét, ehhez pedig az egri színház komoly hátteret és számos pluszt volt képes nyújtani.
A történet főszereplője egy bábkisfiú, Marci (Klepács Andrea révén), aki este, lefekvéskor, álom és valóság határárán új világot fedez fel. Az úton Bodri, a jó felhő (Radvánszki Szabolcs) kalauzolja. Céljuk komoly: meg kell keresniük Csiribirit, az álomtündért (Sata-Bánfi Ágota), az ő dolga ugyanis, hogy kiválogassa az álmokat. Hiszen ezek nélkül nyomasztó és színtelen lenne a reggel. Kalandok sora vár rájuk, csatlakozik hozzájuk Huppanka, a szeleburdi hullócsillag (Szél Anikó), megjelenik Égimeszelő, az álomszínező (Lisztóczki Péter), Csillagcsüd, az álomcsipegető fiastyúk (Varró Emese) és Színecske, a színtelen szivárvány (Ivády Erika).
Szőke Andrea ezúttal is olyan mesét írt, amely a szépre helyezi a hangsúlyt, de egy percig sem akar didaktikus lenni. A szavaknak számos jelentése van a történetben, ahogy a gyermekek szeretnek új dolgokat társítani hozzájuk, e játékosság pedig a felnőtteknek is igazi szórakozást kínál. Az Égimeszelő SZÍNgyógyszert szeretne egy SZÍNpatikustól, Bodri átvészel egy felhőszakadást, a SZÍNvonalra nem lehet panasz (csak a felSZÍNes SZÍNikritikusra). A díszlet egyszerű, jól variálható, Kalló Zsolt dallamai fülbemászóak, a publikum az előadás után is vígan énekli, hogy „állj meg, fékezz, mi a buborék ez?”. Ötletes megoldásokból nincs hiány, ilyen a névtelen csillagok (Égető Eszter) bemutatása, illetve, ahogy a darab elején felhővé válik Marci ágya.
Irgumburgum (Szívós Győző) kellően gonosz, legyőzéséhez kreatívan kihasznált a színház technikája. Igaz, a színpad sokszor bizonyul nagynak, ezzel nem egyszer meg is kell küzdenie a csapatnak. A rendező, Baráth Zoltán azonban láthatóan nem a könnyebb megoldásokra törekedett. A játékos-edzőt ritkán szeretjük a színpadon, ám a tintás Zityizutty figuráját megérte magára osztania, a „dugd ide a csillagképed” és a „csókolom a holdfelszíned” rímpárok pedig még napokkal később is mosolyt csalnak az arcokra.
Érdekes (vagy talán törvényszerű?) dolog, hogy szűkös időkben, mint a mostani, vannak, akik képesek az összefogásra, s ráadásul egy jó produkcióval állnak elő. Kíváncsian várjuk a folytatást.

A Hírlap tapsa ezúttal Klepács Andreáé

Nehéz dolog kiemelkedő szereplőt választani az előadás után, mert – s ne vegyék puncsolásnak – de mindannyiuk játékában ott van a szeretet, tudják a dolgukat, hogy mit miért csinálnak. A főszereplő is ilyen, pedig talán neki van a legnehezebb dolga, lévén egy egyméteres bábról van szó. Marci azonban valódi gyerek a történetben, s ez Klepács Andreának köszönhető. Együtt él a többiekkel, megszólalásai, gesztusai finomak, emberiek, s az első meglepetést, hogy egyetlen figura köti le a figyelmünket két felvonás alatt, szinte azonnal jó érzés váltja fel. Nem kétséges, ezúttal az övé a Hírlap tapsa.