Peer Gynt Ibsen műve összművészeti felfogásban Eger nyári színpadán. Lassan beindul a kőszínházi évad, de érdemes még visszatekintenünk a nyár utolsó produkciójára, Ibsen Peer Gyntjére, melyet a Líceum udvarán mutatott be az egri Gárdonyi Géza Színház Nyári Tagozata.

Kopogósra fagyasztotta már az északi fjordok felől fúvó jeges szél a vaskos gerendákból ácsolt kunyhók közt kifeszített zsinórra terített ingeket. Ingeket, melyek generációról generációra feszültek domború férfimellkasokon. Ingeket, melyeken - bármely lúgos oldattal mosnánk is - eltüntethetetlen foltokat hagyott az idő. Ingeket, melyeknek gombjait letekerte a kor, s helyükbe mindenféle, a sifonér aljában zörgő-csörgő gombokat varrtak barázdált vagy éppen rózsaszín-puha női kezek. Anyák, asszonyok, szerelmes lányok óvó rezzenéssel röppenő kezei, melyek hűvös simogatása oly megnyugtató, otthonra találást nyújt a fiaknak, férfiaknak. Persze csak azoknak, akik kalandvágyból, dacból, virtusból nem indulnak el egy olyan úton, mely az ismeretlenbe, a felfedezhetetlen múltba és a jövőbe tart. Mert a férfi ilyen, indulni, továbbmenni akar, bizonyítandó önmagának is, mennyire önálló, szuverén és egyszeri.

Kitekintve a holdfényes, fagyos éjszakába, képzeletében egyetlen feszülő vitorlává olvadnak össze a szárítókötélen feszülő ingei, melybe belekap az északi szél, és repíti az álmodó férfi hajóját új világok, új élmények, új asszonyok felé. Peer Gynt hajója ugyanígy száguld át téren és időn, bűnöktől tarajos hullámok csúcsairól vétkek hullámvölgyébe hullva, hogy végül megérkezzen. Ez a hazatalálás azonban nem az a megnyugtató, nyugodt révbe érkezés, hanem a kételyek, az elhibázott élet értelmetlen szűkölése bizonytalanná vált szárazfölddel a lába alatt. Henrik Ibsen filozofikus színműve, mely egy emberi jellemutazás története, és természetesen az a remek muzsika, melyet Edvard Grieg alkotott a műhöz, megkerülhetetlen a színházcsinálók számára. Csizmadia Tibor mint színidirektor, s mint színházi rendező sem kerülhette el, s ha már ott tornyosult ez a hatalmas feladathegy előtte, hát valami olyan teljességre próbált törekedni, mely megmutatja minden rétegét.

Egyfajta összművészeti jelleget próbált adni az előadásának, melyben szervesül az ibseni fantasztikus szöveg - itt Rakovszki Zsuzsa és Kúnos Zoltán remek fordításában -, a slágerré nemesedett muzsika és persze a mozgás, a tánc. E cél megvalósításához pedig megtalálta mindazokat az alkotótársakat, akik képesek lehetnek arra, hogy együttmunkálkodva átküzdjék magukat e hatalmas feladat emelte akadályon. Az egri Gárdonyi Géza Színház vezető színművészei, Kaszás Gergő, Bozó Andrea, Görög László, Járó Zsuzsa és Safranek Károly mellett Aase szerepére sikerült megnyernie a honi színjátszás nagyasszonyát, Törőcsik Marit.

A muzsikát a Szabó Sipos Máté által vezetett Egri Szimfonikus Zenekar játszotta, kiegészülve a Magyar Állami Operaház Énekkarával, valamint Massányi Viktor, Létai Kiss Gabriella, Simon Krisztina, Németh Mónika, Zsigmond Géza és Farkas Gábor operaénekesekkel, kiváló zenei-színházi élményt adva. Az előadás harmadik pilléreként koreográfusnak Barta Dórát hívta, aki együttesével, az Egri Fesztivál Balettel kifogyhatatlan ötletességgel alkotott táncokat a színpadi fantáziához, melyek nem csupán kiegészítették a szöveget és a zenét, de méltó társsá nemesedtek az előadásban. Egy produkció értékelésekor nem feledkezhetünk meg a látványról sem, mely Csanádi Judit munkája. Csanádi a hatalmas színpadot szinte üresen hagyja, szabad utat adva a szellem és a muzsika szárnyalásának, teret a táncoknak. Csupán az a bizonyos, ingmellekből összeálló, nyáresti szélben dagadó, a színpad fölé feszített vitorla utal a Peer Gynt által önként vállalt utazásra és a bejárt útra. E kibontott vitorla alatt, a színpadon kapott helyet a zenekar s a kórus is, látványban is részévé válva az előadásnak.

Csizmadia alapvető koncepciója helyesnek tűnik, a részletekben érezhető, milyen teljességre törekedett a rendező. Ibsen műve azonban nehezen tűr mindenféle megerőszakolást, kihagyást. Szövevényes történet párosul még inkább egymásra épülő gondolatokkal. Az emészthető méretűre húzott, alakított textus bizony sok helyütt sérül, gyakorta nincsenek meg azok a támpontok, amelyekre bátran lehetne pillért emelni fontos mondatokból. Így súlytalanul hullanak alá lényeges gondolatok, helyenként veszélyeztetve a megértést is. Érezhette ezt a rendező is, így az előadás első felvonásának remek ritmusát a második felvonásra elvesztette. Láthatóan itt, az utolsó jelenetekben próbálta meg bepótolni mindazt, amit korábban elmulasztott megmutatni a publikumnak. Ám ekkorra már ez olyan volt, mint a veszett fejszének a keresése valamely fjord vizének mélyén. Kaszás Gergő a címszerepben hatalmas munkát végzett, s láthatóan átérezte azt a fontosságot, mely egy ilyen szerep megformálásában a színészre nehezedik. Tudta, hogy egyszeri alkalom ez, hisz Peert eljátszani nemigen jön el még egyszer egy színész életében. Színes, energikus és megfelelően mélyről dolgozó alakítást nyújtott, volt ereje első pillanattól az utolsóig vállán vinni az előadást. Törőcsik Mari lénye áthatotta azokat a jeleneteket, amelyek adódtak számára, de viszonylag kilógott a produkció egészéből. Sajátos játékstílusa nem illeszkedett szervesen a jelenetek sorába, de tudjuk, kell egy húzó név a helyi erők mellé, akivel el lehet adni egy előadást. Járó Zsuzsa Solveig szerepében inkább csak elviselője a történetnek, de érzékeny reakciói remekül kísérték, segítették a produkciót. Bozó Andrea több szerepben is föltűnik, lehetősége van, hogy színészi arcainak legtöbbjét megmutassa. Tán egyetlen alakon, az utolsó jelenet gomböntő figuráján nem képes uralkodni. Ez azonban nem csak az ő hibája, inkább a koncepció helytelen, amint a végzet asszonyaként démonian próbálja megjeleníteni a halált. Görög László ugyancsak rengeteg szerepben tűnt föl, s bizonyította, mennyire jó színész azzal, hogy szinte a semmiből a színpadra kerülve, egy-két gesztussal, hanggal képes volt igazi jellemet formálni, feszültséget teremteni a szituációban. Safranek Károly fantasztikus orgánuma lenyűgöző, s talán ő lehetett volna az, aki képes lett volna úrrá lenni a gomböntő kulcsszerepén. Hisz Görbeként csak a hangját halljuk, s kapitányként sem kellett volna föltűnnie a színen, ám az utolsó, annyi mindenre rávilágító jelenetben Peer partnereként nagyon is súlyosan lehetett volna jelen a színen. Ha ő teszi föl azokat a kérdéseket, melyek életünk során felötlenek bennünk, ám a halál kapujában vélhetően kíméletlenül dörömbölnek kihunyni készülő agyunkban, nem laposodik el az egri Peer Gynt előadás vége, s igazi szellemi izgalmat, valódi katarzist nyújt a nézősereg számára. Mert itt dől el minden visszamenőleg is. Az az ember, aki egész életében a saját szobrát próbálta kifaragni, szépítgetve annak vésővel elnagyolt vonásait, a halál pillanatában ugyanolyan, mint az, aki "csak" leélte az életét becsülettel. Végül mindannyian ugyanannak a gomböntőnek a fazekában végezzük, s egyenformába öntve leszünk dísztelen gomb egy más kor, más, hasonlóan jelentéktelen emberének gyűrött ingmellén. Vagy csak egy fületlen ólomgomb egy varródoboz alján, amit soha nem fog már kézbe egyetlen női kéz sem.