2008. december 1.
Az állhatatlan
SzínKritika: Az élvezhetetlen
Csizmadia Tibor komolyan büntet Egerben. Ha pedig beváltja fenyegető szavait, akkor nem is utoljára. Márton László trilógiájának még csak a második részénél járunk. Messze még a vége.
A nagyratörő után, és annak fura sikerén felbuzdulva, szabad utat kapott Márton mesterhármasa Egerben. Ősbemutató ősbemutatót követ a Báthory Zsigmond és kora köré szőtt drámákból, csakhogy ez a próbálkozás próbára teszi a közönséget is. Márton László olyan darabot írt, melynek követése, végigülése tapsnyi erőt sem hagy a nézőben. A görög drámák statikus szerkezete, Shakespeare bravúros nyelvezete és korokon átívelő örök szentenciák segítenek minket a kétségbeesésbe, kétségkívül bravúrosan.
Képzeljük el azt a művet, ahol S. William legszellemesebb mondatai közt nincs szusszanásnyi idő, ahol a szöveg úgy tekereg, fickándozik, hogy minden vesszőnek helye és jelentése van, ahol az utalások utalásokra utalnak, a közlendő pedig a Világmindenség értelmétől a szerelem hiábavalóságáig terjed. Ezt tudja Márton László drámája, percenként ötször. Régiesen szólva: kicsit túl van írva, időben, nyelvezetben, üzenetben egyaránt. Mintha egy korcsolya versenyen mindenki tripla Szalhovot ugrana, aztán megint, megint és megint, 75-ször. Csak ámulnánk, hogy miket tud, de a közepe felé már kicsit unnánk és várnánk egy botlást. Az állhatatlan nem botlik, pedig ráférne. Csizmadia Tibor és az egri színészek mindent megtesznek, hogy emészthetővé csomagolják a művet. Igyekezetük annyira hatékony, mint okítás céljából ostyába tekerve lenyeletni valakivel egy terrabájtos winchestert. A színészek olyan alázattal, értelemmel adják elő az egymásba érő mono- és dialógokat, hogy annál szebben alig lehet. A rendező, hogy hadat üzenjen a statikának, néha hangosabban, néha halkabban, esetenként futva, vagy fekve mondatja ki az Univerzum bölcsességeit. Ennek a nagy akarásnak köszönhetően Az állhatatlan utat talál a mai kor emberéhez, ami egy mai drámától nem teljesen elvárhatatlan követelmény.
A színpadkép finom. Egy valaha szebb napokat látott – mondjuk – üzem lepusztult, rozsdás belsejében vagyunk, ahol mára csak mocskot, intrikát, cselt és bánatot gyártanak. A radiátoron kuporodva adnak-vesznek lelkeket, sorsokat. Ez a tér a három részre szakadt Magyarország. Egyszer a török Porta, egyszer a császári udvar kegyeit lesi és próbál túlélni. Ki ne venné az áthallásokat?
A nézőtér első hat sora áldozatául esik az üzemmenetnek, cserébe viszont a hátsó színpad nézőtérré avanzsál. A megoldás Csanády Judit munkáját dicséri. A jelmezek – Nagy Fruzsina remek munkái – kortalan kosztümök. Funkciójuk tökéletes, látványuk élményszámba megy.
Felmerül a kérdés, hogy szabad-e engedni írót 140-es IQ fölött publikálni? Vagy, hogy a szellemi bravúr transzferálható-e, a katarzist pedig pótolhatja-e az értelem tobzódása? A Márton-Csizmadia páros nem ad megnyugtató választ, hanem még több kétséget ébreszt. Nem könnyű kiiktatni a befogadót a színházból, de kedvére tenni sem egyszerű, mert nem elégszik meg az igénytelen semmiségekkel, de nem tud mit kezdeni a befogadhatatlan nagyságokkal sem.
1. A befogadhatatlan
Jók: Schruff Milán, Mészáros Máté, Nagy András, Kaszás Gergő, Venczel Valentin.
Képzeljük el azt a művet, ahol S. William legszellemesebb mondatai közt nincs szusszanásnyi idő, ahol a szöveg úgy tekereg, fickándozik, hogy minden vesszőnek helye és jelentése van, ahol az utalások utalásokra utalnak, a közlendő pedig a Világmindenség értelmétől a szerelem hiábavalóságáig terjed. Ezt tudja Márton László drámája, percenként ötször. Régiesen szólva: kicsit túl van írva, időben, nyelvezetben, üzenetben egyaránt. Mintha egy korcsolya versenyen mindenki tripla Szalhovot ugrana, aztán megint, megint és megint, 75-ször. Csak ámulnánk, hogy miket tud, de a közepe felé már kicsit unnánk és várnánk egy botlást. Az állhatatlan nem botlik, pedig ráférne. Csizmadia Tibor és az egri színészek mindent megtesznek, hogy emészthetővé csomagolják a művet. Igyekezetük annyira hatékony, mint okítás céljából ostyába tekerve lenyeletni valakivel egy terrabájtos winchestert. A színészek olyan alázattal, értelemmel adják elő az egymásba érő mono- és dialógokat, hogy annál szebben alig lehet. A rendező, hogy hadat üzenjen a statikának, néha hangosabban, néha halkabban, esetenként futva, vagy fekve mondatja ki az Univerzum bölcsességeit. Ennek a nagy akarásnak köszönhetően Az állhatatlan utat talál a mai kor emberéhez, ami egy mai drámától nem teljesen elvárhatatlan követelmény.
A színpadkép finom. Egy valaha szebb napokat látott – mondjuk – üzem lepusztult, rozsdás belsejében vagyunk, ahol mára csak mocskot, intrikát, cselt és bánatot gyártanak. A radiátoron kuporodva adnak-vesznek lelkeket, sorsokat. Ez a tér a három részre szakadt Magyarország. Egyszer a török Porta, egyszer a császári udvar kegyeit lesi és próbál túlélni. Ki ne venné az áthallásokat?
A nézőtér első hat sora áldozatául esik az üzemmenetnek, cserébe viszont a hátsó színpad nézőtérré avanzsál. A megoldás Csanády Judit munkáját dicséri. A jelmezek – Nagy Fruzsina remek munkái – kortalan kosztümök. Funkciójuk tökéletes, látványuk élményszámba megy.
Felmerül a kérdés, hogy szabad-e engedni írót 140-es IQ fölött publikálni? Vagy, hogy a szellemi bravúr transzferálható-e, a katarzist pedig pótolhatja-e az értelem tobzódása? A Márton-Csizmadia páros nem ad megnyugtató választ, hanem még több kétséget ébreszt. Nem könnyű kiiktatni a befogadót a színházból, de kedvére tenni sem egyszerű, mert nem elégszik meg az igénytelen semmiségekkel, de nem tud mit kezdeni a befogadhatatlan nagyságokkal sem.
1. A befogadhatatlan
Jók: Schruff Milán, Mészáros Máté, Nagy András, Kaszás Gergő, Venczel Valentin.
Weil Zoltán
Forrás: EgriSzín
