Hogyan jutott el a témához?
Véletlenül keletkezett darab az Alkoholisták. Egy alkoholista nővel készült interjú indította el. Éva gyógyult alkoholistának számított, ebből a mindig törékeny, rendkívül ingatag pozícióból tekint vissza elképesztő humorral és lepusztultságában is föl-fölcsillanó intelligenciával korábbi, tulajdonképpen általa is bizonyos révülettel szemlélt életére. Hirtelen egy szabad, rendkívül okos, egykor nagyon szép és szépségét a mérhetetlen szenvedések után is titokzatos intenzitással szétragyogtató nő állt előttem a maga rettenetes erejével és kisugárzásával, valami olyasféle vibrálással, amivel csak a görög hősök bírnak.
Hogyan lesz drámai anyag egy alkoholista nő privát történetéből?
Az Alkoholistáknál az izgatott, hogy ki lehet-e lépni egy ketrecből. Benedek István a híres Aranyketrec című könyvében azt mondja a pszichiáter válaszaként, hogy maximum csak meg lehet aranyozni azt a ketrecet, elhagyni nem. A színház ennél többen hisz. Abban, hogy egy előadás tud minket arra sarkalni, hogy ne létezzünk arctalanul a világban. Azért írok darabokat, mert nagyon sokat remélek tőlük. A néző tegyen fel magának kérdéseket.
Ebben a darabban a szereplők mindegyike Éva megmentésének az angyala-színésze valamiképpen. A nézőnek magának is egyszer csak meg kell éreznie a feladatot: azért gyűltünk itt össze, hogy megmentsük Évát.
Mi az Alkoholisták különlegessége?
Az érzékek színháza ez, és kevésbé az értelemé. Olyan, mintha egy sodró koncerten lennénk, ahol a zenei hangokat nem úgy „értjük”, mint a hagyományos nyelvet, de tökéletesen befogadunk mégis mindent, mert az előadás partnerként kezel minket, mindenestől számít ránk, a tekintetünkre, a lélegzetünkre, a belőlünk kiáradó, közössé tett csendre. Az én színházam lényege: színészek és nézők együtt vannak. Valamiért bejönnek a nézők, a színészek pedig valami miatt számomra elképesztő mértékű kiárulkozásig, lélekmeztelenítésig mennek el. Ennyit és nem kevesebbet kívánok az egri színészeknek és a közönségnek az ősbemutatóra!