2009. június 17.
Szakmai vélemények a POSZTon
Szűcs Katalin Ágnes (kritikus) az egri társulatról, A velencei kalmár című előadásról:
„Többször említettük már egy-egy társulat erényeit. Azt hiszem, hogy itt a legteljesebb mértékben el kell mondani, hogy elképesztő, ami az egri társulatban már sok-sok éve folyik. Egy olyan erős csapat épült itt, hogy ezt mindenképp nem lehet eléggé üdvözölni. Az ország egyik legjelentősebb társulatát láthattuk tegnap, köszönöm.”
Telihay Péter (rendező) a Kalevala előadásról, Barta Dóra szerepléséről:
„Személy szerint is kiemelhetnék szinte mindenkit, de három embert hadd említsek meg külön. Lajost már mondtam, rettenetesen szerettem benne Barta Dórát, egészen imponáló Dóra sűrűsége, aki szöveg nélkül mond el történeteket önmagáról és a környezetéről,…”
…és amint a Kalevalát dicséri Telihay Péter: „Nekem az előadás egyik legmámorítóbb pillanata volt. Én ájultam néztem, remélem még felépítik az egészet, ráadásul ez egy szélfogó, azt elmondta Kapa, ugye jól emlékszem? Antal Csabáról külön kell beszélni, mert szerintem nagyon jó a díszlet. Nekem az volt benne a legszenzációsabb, hogy ott volt előttem egész Skandinávia ebben az építményben, olyan dán szélkerekekkel. Annyira precíz metaforája volt, és én nem bántam nézni, ahogy órákon át építik, olyan jó hosszan, még bírtam voltam tovább. Nekem pont a hosszúsága tetszett, és hogy nem volt benne dráma, hanem csak úgy ment, ahogy az ember melózik és az olyan nagyon hosszú. Én ezt nagyon szerettem.
Forgách András (író):
Azt hiszem, hogy ezt muszáj megcsinálni ebben az előadásban, akár tetszik akár nem, mert ez az előadáshoz tartozó elem. Egyrészt, hogy látjuk a táncosokat egy ilyen bonyolult, más típusú mozgásban megőrizni a táncos mivoltukat. Ezt csak civilen lehet jól csinálni. A másik, hogy gyönyörű képek jöttek létre, mikor már a ház kész lett. Bámulatos volt az elején, amikor az első részét építették, és egymás hátára másztak fel, ahogy az izzadt testek egymáson vannak, azért nekem önmagában megérte volna ezt az előadást megnézni…
…Azt akarom csak mondani, hogy enélkül az előadás nem lenne ez az előadás. Zsótér rendezésénél mondtam, hogy az ő díszlete egy installáció, és az egész installáció gondolkodás. Mi az installáció? Az installáció egy berendezett tér, amiben rendkívül konkrét tárgyak vannak, amelynek az összefüggéseit, mint egy rejtvényt, meg kell értened. Teljesen különböző minőségű dolgok, hiszen éppen a meglepetés erejével hatnak. Általában ilyen az installáció, de lehet installáció az is, hogy becsomagolják a Lánchidat, vagy a Szabadság-hidat, vagy ugye a Reichstagot, teljesen mindegy, ez installáció. Ez az installációs gondolkodás mint esztétikai elv, ugyanúgy mint a fizikai színház, behatolt a klasszikus értelemben vett színházba, ahol szereplők állnak és beszélnek, vagy ülnek és beszélnek. Behatolt a mozgás. Az elmúlt 30-50 év fejleménye, csak most már arról van szó, hogy az installáció, ami a képzőművészetben egy univerzális műfaj, megjelenik egy előadásban, a díszlet az előadás során létrejövő nagyon fontos szubsztanciális része magának az előadásnak.
„Többször említettük már egy-egy társulat erényeit. Azt hiszem, hogy itt a legteljesebb mértékben el kell mondani, hogy elképesztő, ami az egri társulatban már sok-sok éve folyik. Egy olyan erős csapat épült itt, hogy ezt mindenképp nem lehet eléggé üdvözölni. Az ország egyik legjelentősebb társulatát láthattuk tegnap, köszönöm.”
Telihay Péter (rendező) a Kalevala előadásról, Barta Dóra szerepléséről:
„Személy szerint is kiemelhetnék szinte mindenkit, de három embert hadd említsek meg külön. Lajost már mondtam, rettenetesen szerettem benne Barta Dórát, egészen imponáló Dóra sűrűsége, aki szöveg nélkül mond el történeteket önmagáról és a környezetéről,…”
…és amint a Kalevalát dicséri Telihay Péter: „Nekem az előadás egyik legmámorítóbb pillanata volt. Én ájultam néztem, remélem még felépítik az egészet, ráadásul ez egy szélfogó, azt elmondta Kapa, ugye jól emlékszem? Antal Csabáról külön kell beszélni, mert szerintem nagyon jó a díszlet. Nekem az volt benne a legszenzációsabb, hogy ott volt előttem egész Skandinávia ebben az építményben, olyan dán szélkerekekkel. Annyira precíz metaforája volt, és én nem bántam nézni, ahogy órákon át építik, olyan jó hosszan, még bírtam voltam tovább. Nekem pont a hosszúsága tetszett, és hogy nem volt benne dráma, hanem csak úgy ment, ahogy az ember melózik és az olyan nagyon hosszú. Én ezt nagyon szerettem.
Forgách András (író):
Azt hiszem, hogy ezt muszáj megcsinálni ebben az előadásban, akár tetszik akár nem, mert ez az előadáshoz tartozó elem. Egyrészt, hogy látjuk a táncosokat egy ilyen bonyolult, más típusú mozgásban megőrizni a táncos mivoltukat. Ezt csak civilen lehet jól csinálni. A másik, hogy gyönyörű képek jöttek létre, mikor már a ház kész lett. Bámulatos volt az elején, amikor az első részét építették, és egymás hátára másztak fel, ahogy az izzadt testek egymáson vannak, azért nekem önmagában megérte volna ezt az előadást megnézni…
…Azt akarom csak mondani, hogy enélkül az előadás nem lenne ez az előadás. Zsótér rendezésénél mondtam, hogy az ő díszlete egy installáció, és az egész installáció gondolkodás. Mi az installáció? Az installáció egy berendezett tér, amiben rendkívül konkrét tárgyak vannak, amelynek az összefüggéseit, mint egy rejtvényt, meg kell értened. Teljesen különböző minőségű dolgok, hiszen éppen a meglepetés erejével hatnak. Általában ilyen az installáció, de lehet installáció az is, hogy becsomagolják a Lánchidat, vagy a Szabadság-hidat, vagy ugye a Reichstagot, teljesen mindegy, ez installáció. Ez az installációs gondolkodás mint esztétikai elv, ugyanúgy mint a fizikai színház, behatolt a klasszikus értelemben vett színházba, ahol szereplők állnak és beszélnek, vagy ülnek és beszélnek. Behatolt a mozgás. Az elmúlt 30-50 év fejleménye, csak most már arról van szó, hogy az installáció, ami a képzőművészetben egy univerzális műfaj, megjelenik egy előadásban, a díszlet az előadás során létrejövő nagyon fontos szubsztanciális része magának az előadásnak.
pilisy
