Requiem a földért, magunkért: a pusztulás képei, finom kis apokalipszis, melynek nincs, nem lehet története, nincs beteljesedő jóslat, hiszen valójában nem tudjuk, mitől hal majd meg a föld, ha egyáltalán meghal valaha, nem tudjuk, hogyan jön el a vég, ha eljön egyáltalán: csak érzeteink és sejtéseink vannak, ki nem mondható félelmeink, jelek, melyek valamire figyelmeztetnek – ajánlja az előadást Barta Dóra koreográfus-rendező.

A Requiem: gyászmise. Lélektanilag nagyon bonyolult, többrétegű, összetett pillanatot ragad meg, egyszerre siratja a halottat és ünnepli az életet, egyszerre rémít el a haláltól és hirdeti a megváltást, figyelmeztet az elkerülhetetlen elmúlásra. Ma nagyon önző és egocentrikus világban élünk, ami ugyanakkor mélyen magába fordult, depresszióval teli- miközben az igazi problémákat nem látjuk, kesergünk a lényegtelen hétköznapi dolgokon. Pedig már nem a „saját halálunk”-tól kellene félnünk, hiszen sokkal nagyobb dimenziókban lassan az egész emberi létezés kerül veszélybe. És ezt meg kellene látnunk, életünket belekapcsolni abba a nagyobb összefüggésrendszerbe, melyben a régi természeti népek éltek, ahol az egyéni halál csak a nagy körforgás része volt. És a lényeg: a természet, a föld egyensúlyának megtartása. Ma pont ez az egyensúly bomlik fel, az egyén élete és halála semmi kapcsolatban nincs a természettel, a nagy körforgással. Pedig meg kellene látnunk azt, hogy nem kizsákmányolói vagyunk egy bolygónak, ahonnan továbbállunk, ha majd nem képes ellátni minket. Egyelőre nem találtak más élhető égitestet. Úgyhogy nincs más választásunk: itt kell megértenünk a bolygó olyan törvényeit, melyek összehasonlíthatatlanul erőteljesebbek, mint az emberi élet röpke idejének önző törvényei. Talán még nem késő ezt belátnunk.

- Akkor az előadás nem az utolsó, hanem az utolsó előtti pillanatról szól?
Most volt a klímakonferencia, ahol a szakemberek nem jutottak megoldásra, de nem is ez volt a cél, inkább a problémák nyílt megfogalmazása. Épp ez a lényeg: úgy kell élnünk az életet, hogy tudjuk, mibe illeszkedik bele a mi kis életünk, tudjuk, hogy például a napi rutin mennyi környezetszennyezéssel jár, hogy olvad a sarkvidéki jég, hogy kipusztulnak állatfajok. Azért kell tudnunk róla, mert a bolygó részei vagyunk mi is, és nem a Föld van miértünk. Mozart Requiemje itt találkozik össze az én koncepciómmal: hiszen a gyászmise is nagyobb összefüggésekben kezeli az egyéni halált. Ezzel kozmikus dimenziókat kap a halál: ez a dimenzió jelenleg a Föld és az ember viszonyában érdekes számunkra, természetesen nem hagyva ki belőle a szakrális, isteni, szellemi szintet sem. Az előadás párhuzamot von a Jelenések Könyvével is, mely sok színpadi képet inspirált számunkra.A tánc, mint kifejezésmód, sokféle értelmezésre ad lehetőséget, és nem kell egyértelmű válaszokat kapnunk a feltett kérdésekre, a színpadról impulzusok jönnek, melyekhez mindenki hozzáadhatja a maga gondolatát.
Az előadást jövőre táncbérletben láthatják a nézők.
Az előadást a nemrég elhunyt Popper Péternek ajánlja a rendező, Barta Dóra.


„A kozmikus katasztrófák közötti több millió esztendőkben civilizációk alakultak ki és pusztultak el. Ezek között sem felfedezhetők áthatások, az őket elválasztó igen nagy intervallum miatt. Minden civilizáció elölről kezdte felépíteni önmagát. Eljuthattak bonyolult munkagépek gyártásáig, fejlett matematikai, csillagászati, orvosi ismeretekkel rendelkeztek, ismerték a statikát, az építőanyagok készítését, fejlett szállítási technológiájuk is volt, hatalmas építményeket, templomokat, piramisokat emeltek, ma még elképzelhetetlen technikai megoldásokkal. Mindez feltételezi, hogy írni-olvasni is tudtak. Ne feledjük: a mai emberiség megjelenése előtti civilizációkról van szó! Mikor keletkeztek, honnét jöttek ezek a kultúrák? Elszánt régészek még azt is feltételezik, hogy tisztában voltak a repülés aerodinamikájával, s talán távoli területek eseményeit összekötő információrendszerekkel is.
Isten és a halottak talán tudják az igazat, de mint láttuk, hallgatnak, minket nem avatnak be ebbe a kozmikus tudásba.”
(Popper Péter)