2015. január 13.
Opera Ultima – Egerben vendégszerepel az Újvidéki Színház
 |
A 40 éves Újvidéki Színház Opera Ultima című, Beaumarchais műveire épülő "végoperája" január 18-án este az egri Gárdonyi Géza Színházban látható.
Az előadás elnyerte a 2014-es POSZT legjobb előadásért és a legjobb férfialakításért odaítélt díját.
„Minden nagy klasszikus mű univerzális igazságokat foglal magába, ezek varázsolják őket korszerűvé” - mondta Kokan Mladenović rendező az előadásról.
Ha le akarjuk fordítani a bináris szerkezetű zenés előadás címét – Opera ultima –, különös szójátékot kapunk. Végopera. (Nem víg. Vagyis csak félig.)
Ahogy a cím kettős képzeteket teremt, maga az előadás sem tesz másképp. "Fekete" és "fehér" felvonásról beszélhetünk, sőt, fekete és fehér előadásról. Az első felvonásban egy, Beaumarchais A sevillai borbélya nyomán készült vígoperát láthatnak a nézők, majd a második részben - Figaro házassága - egy kortárs, szerzői szatírát. Az első és a második rész külön-külön is nézhető és értelmezhető. Csak nem érdemes.
Aki ugyanis csak az első részre kíváncsi, egy opera buffo nézője lesz, amelyben mókából, kacagásból nincs hiány, még csak itt-ott üti föl a fejét egy komolyabb tónusú monológ, egy mélyebb hang, egy bántó akkord. Beaumarchais eredei szövegét és Rossini vígoperáját egyaránt felhasználja a szerelemmel, intrikával és humorral teli első felvonás.
A második felvonás az elsőnek szöges ellentéte: "fekete opera", ha egyáltalán opera ez még. Figaro házassága már nem Mozart Tündérországát idézi. A szereplők, akik eddig csontfehérben virítottak és széles gesztusokkal mutogatták, hogy milyen szép az élet, most letargikus kőszobrok egy csomó mikrofon mögött. A zene sem Rossini, hanem Irena Popović, akinek egyértelműen mai zenéje agresszív, gonosz és sötét. Egy torokhangú tangó, egy nyüszítő szerelmi ária. A szerelem szétmarcangolt házasság lett, a gyerekáldás nyűg, a nászi ágy pokol, az angyalokat háborúba küldik, a nép pedig üres ebédhordók kopogtatásával próbál fölhallatszani a hatalomig, vagy akár még feljebb –írja az előadásról a szinház.hu.
Ha le akarjuk fordítani a bináris szerkezetű zenés előadás címét – Opera ultima –, különös szójátékot kapunk. Végopera. (Nem víg. Vagyis csak félig.)
Ahogy a cím kettős képzeteket teremt, maga az előadás sem tesz másképp. "Fekete" és "fehér" felvonásról beszélhetünk, sőt, fekete és fehér előadásról. Az első felvonásban egy, Beaumarchais A sevillai borbélya nyomán készült vígoperát láthatnak a nézők, majd a második részben - Figaro házassága - egy kortárs, szerzői szatírát. Az első és a második rész külön-külön is nézhető és értelmezhető. Csak nem érdemes.
Aki ugyanis csak az első részre kíváncsi, egy opera buffo nézője lesz, amelyben mókából, kacagásból nincs hiány, még csak itt-ott üti föl a fejét egy komolyabb tónusú monológ, egy mélyebb hang, egy bántó akkord. Beaumarchais eredei szövegét és Rossini vígoperáját egyaránt felhasználja a szerelemmel, intrikával és humorral teli első felvonás.
A második felvonás az elsőnek szöges ellentéte: "fekete opera", ha egyáltalán opera ez még. Figaro házassága már nem Mozart Tündérországát idézi. A szereplők, akik eddig csontfehérben virítottak és széles gesztusokkal mutogatták, hogy milyen szép az élet, most letargikus kőszobrok egy csomó mikrofon mögött. A zene sem Rossini, hanem Irena Popović, akinek egyértelműen mai zenéje agresszív, gonosz és sötét. Egy torokhangú tangó, egy nyüszítő szerelmi ária. A szerelem szétmarcangolt házasság lett, a gyerekáldás nyűg, a nászi ágy pokol, az angyalokat háborúba küldik, a nép pedig üres ebédhordók kopogtatásával próbál fölhallatszani a hatalomig, vagy akár még feljebb –írja az előadásról a szinház.hu.
