Egernek, Heves megyének 1985. január 1-jétől újra lett Színháza. Addig csak az épület volt a megyéé, az intézmény a Miskolci Színház tagozataként működött, amikor tudott, a felújítások miatt például az akkori Úttörőház kicsi színpadán jelentek meg kamaradarabok.
   Igaz, az 1975-ben létrehozott Műsor Rendező Iroda - közben az Agria Játékszín nevet kapta - szabadtéri színházi tevékenységet folytatott, s ez nem csak a turisták, de a város lakói között is népszerűségnek örvendett. Először a Vár, később a Líceum udvar adott helyszínt, a hozott- és előállított produkcióknak.
   Én magam is itt, az Agria Játékszínben kezdtem a színházi munkámat 1983-ban. Már a tanév ideje alatt is tevékenykedtünk, némileg pótoltuk a Diák Színpaddal az akkor felújítás alatt álló színházépület miatt kiesett előadásokat. Nagyon kellemes két év volt, azzal együtt, hogy 1984. augusztusától már megkezdődött a színház indítás szervező munkája.
   Ugyanis időközben a színház szerető és a színház teremtő emberek gondoltak egy merészet és tettek azért, hogy a miskolci és az egri színház összevonása végállomásához érkezzen, és újra legyen EGERNEK SZÍNHÁZA.
   Ennek következtében: 1985. január 1-jével megszületett – lehet, az lenne a pontosabb: újjászületett – és így lett háromtagozatos színház a Gárdonyi Géza Színház.  A Színházban lévő emberekkel, az Agria Játészín és az addig amatőr Harlekin Bábegyüttes összevonásával. Így lettünk: befogadó-, bemutató színház (kőszínház) a másik két tagozattal (báb- és nyár), egy új intézménye a fenntartónknak: Heves megye Tanácsának.

   Ezzel az összevonással lehettem én is az újra induló Gárdonyi Géza Színház a l a p í t ó tagja.

   Csonka évaddal kezdtünk 1985.január 1-jével, az idei: a 2012/13-as évad a fennállása óta a huszonkilencedik évada  az intézménynek.

   Említettem a befogadó-, bemutató jelleget. Szikora János az első (alapító) igazgató sokáig harcolt az önálló társulatért, de az anyagi helyzet gátat szabott ennek és akkor Ő megvált az intézménytől.

   Pályázatot írtak ki, - ennek következtében került az intézmény élére Gali László igazgató-főrendező, 1986. október 15-ével.

Gali László direktor a kép jobb szélén - a felvétel egy későbbi lengyelországi turnén készült. Jobbján Erdélyi Eszter (itt még a Megyei Tanács Művelődési Osztályától, később a Színház szervezésének vezetője lett), Menkó Terézia, Kaposi Levente (Népújság), Győrvári János színművész és felesége és ketten Lublinból, a vendéglátók közül.

Elkezdődött az önálló társulat szervezése, és az 1987/88-as évadot már az alapító tizenhét fő színművész munkájával kezdtük meg Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja című produkcióval.  Fontos időszak volt ez a társulat építésében, az önálló társulat első üteme. Ennek a huszonhatodik évada a 2012/13-as évad.

   Az első években a színművészek bérelt lakásokban laktak, ez közvetlen kapcsolatot teremtett néző és alkotó között. Nem csak messziről figyelték, hogy abba a boltba megy-e vásárolni, amibe a szomszéd, hanem a házigazdákkal közvetlen s némelyüknél baráti kapcsolat alakult ki.

  Ezekben a kezdeti években még a műsortervet a fenntartó véleményezésével engedélyeztetni kellett a Minisztériummal. Ezért lehetett az, hogy már a néző is tudta legalább áprilisban, hogy mire tud bérletet vagy jegyet venni a következő évadban.

   Szép időszak volt ez, a színházteremtés időszaka, az a rengeteg munka, amikor a társulat fejlesztésén dolgoztunk, építettük az optimális létszámot (200 fő feletti létszámban gondolkodva, zenekarral, tánckarral), ami sosem teljesült, mert a harmadik szakasznál már létszámleépítést kellett végrehajtanunk.
   S ez az, ami azóta sem változott.

  Szívesen gondolok vissza arra az időre, amikor a  „Színészház” felépítéséről döntöttek. Összefutottam az utcán Mészáros Gáborral (az OTP igazgatója) és örömmel újságolta a hírt, megszületett a döntés és már a tervek is készen állnak. Azután felépült az Árpád u. 26. szám alatt a 22 lakásos társasház, amit be kellett rendezni a legszükségesebbel, hogy a „fecskék” beköltözhessenek. Biztosan mindenkinek vannak emlékei arról milyen is az, amikor az első lakását rakta össze, a seprűtől a lakhatáshoz szükséges egyéb kellékekkel. Mintha most lenne. A műszaki kollégák ki-ki a maga területén állt helyt: a világosítók és hangosítók szerelték a csillárokat, a díszítők hordták a bútorokat (lapra szerelten) és rakták össze.  Mindenki elfért és még az időszakosan velünk együtt alkotóknak (rendezők, tervezők, stb.) is helyt tudtunk adni az egri tartózkodásuk idejére.

   Foglalkoztatási formációk, a színházi finanszírozás időközben többször változott, de minden fenntartót (a Minisztérium és a Megye mellett beszállt a finanszírozásba Eger város is, most meg 2012-től a Színház is városi intézmény lett) befolyásol az anyagi lehetősége. Az, hogy a színház (mint tevékenység) sosem volt kötelező feladat, no meg a szemlélet: mi a fontosabb a rangsorban, sokáig honolt a képviselő döntnökök fejében, de lehet, hogy ma sem tudnak ettől elvonatkoztatni. Sokszor kaptuk meg költségvetési egyeztetések során ezt a fenti, számunkra pejoratív megkülönböztetést: „a színház nem kötelező feladat”. Nekünk ez rosszul esett, azért mert a legnagyobb mecénása egy színháznak mindig a KÖZÖNSÉGE. Ezzel nem a munkánkat minősítették, hanem a közönség irodalmi kiszolgálását csorbították. Annak a közönségnek, akik évadról évadra megváltják a bérletüket, vagy időszakosan vásárolt jeggyel látogatják a színházi előadásokat. Ők viszont erről mit sem tudtak!

   Nekünk az önálló társulat megszervezése idején szerencsénk volt. Minden helyen olyan emberek (írhatnám: EMBEREK) segítették a munkánkat, akiknek szívügye volt a Színház megteremtése, a régió színházi ellátása s e mellett a szándék, hogy Egerben újra legyen és működjön egy alkotó műhely, ami értéket teremt és közvetít. Mondhatni minden premieren ott voltak a város és a megye vezetői, akik részesei is akartak lenni a létrehozott alkotó műhely munkájának.

   „Ha nem tudod milyen kikötő felé igyekszel, a szelek nem segítenek téged” (Seneca) Ez az idézet nagyon kifejező s minden ember sorsában, minden induló vagy működő „valaminél” hasznos tud lenni. Mi ott, akkor, tudtuk milyen kikötő felé szeretnénk menni, hová igyekszünk.  Egerben meg jó szél fújdogált. Az elején és még sokáig!

   Nem hagy nyugodni Váci Mihály idézete:
     „ Nem elég a célt látni,
           Járható útja kell!
     Nem elég útra lelni,
           Az úton menni kell!
     Egyedül is! – Elsőnek,
           Elöl indulni el!
     Nem elég elindulni, de mást is hívni kell
           S csak az hívjon magával, aki vezetni mer.”

   Talán még ma is aktuális a fenti sorok tartalma???!!! Akik a kezdeti munkában részt vettünk, mindannyian tudtuk, hogy „elöl” vagyunk, s azt is tudtuk, hogy ha már elindultunk „menni kell”, haladni kell, „vezetni kell”. Azt is tudtuk mindannyian, hogy ez a legszebb időszak – a színházalapítás -, még akkor is, ha sok munkával, sok-sok modell elkészítésével, rengeteg számítással, elképzeléssel és sok éjszakai megbeszéléssel, sok lemondással járt. Tettük a dolgunkat és mindenki akarta azt, ami a CÉL volt! Olyan helyzetben voltunk, mint egy induló házasság. A produkció előállításánál az utolsó fogvájót is be kellett szerezni, mert nem volt készleten. A régi jelmezeket elvitték Miskolcra. Csak az Agria Játékszín ideje alatt összegyűlt ruhák jelentették az indulásnál a leltári készletet. Ami nem volt sok, mert a nyári színház a Vígszínházra épülve tudott haladni. Onnan voltak az alkotók: rendező, tervezők, ügyelő, asszisztens, színművészek. Természetesen a szereplők ruhái is nagyrészt a Víg jelmeztárából kerültek ki, (ezt mi úgy hívjuk: válogatás!). A főszereplők azonban új ruhát kaptak, azaz új ruha készült a számukra.

   Neves színművészekkel dolgoztunk. Csak néhány név közülük: Almási Éva, Csákányi Eszter, Gáspár Sándor, Koltai Róbert, Miklósy György, Pap Vera, Pártos Erzsi, Pogány Judit, Psota Irén, Ruttkai Éva, Szombathy Gyula, a fiatalok: Eszenyi Enikő, Kaszás Attila, Kőszegi Ákos, Méhes László, Pusztaszeri Kornél, Ráckevei Anna, Rudolf Péter, Szerémi Zoltán, Varga Mária… (utóbbiak épp a főiskoláról jövet nálunk debütáltak).

   A kultúrszomj megmutatkozott a befogadó színház indulásakor. Egy évadban maximum hat előadásban tudtunk elhozni produkciót más színházból, mert egyeztetni volt szükséges a székhelyi teljesítményükkel. Volt, ami csak egy-két előadás lehetett.  Többnyire olyan színházakra építettünk, amelyek nem voltak messze, és színpaduk mérete hasonló volt a miénkhez. Ezért például Szolnokról a Szigligeti Színház művészeit gyakran látta az egri közönség. Minden Színház szeretett hozzánk járni, mert mindig telt ház volt.

   Azt a két produkciót, amit évadonként előírás szerint nekünk kellett színpadra állítani, tizenöt előadásban határozták meg. Volt, amit nem a szokásos időpontban játszottunk, hanem akkor, amikor a színészeket egyeztetni tudtuk, reggel 9 órakor. Talán még emlékeznek rá, a Csongor és Tünde előadásáról van szó, aminek a címszereplői: Eszenyi Enikő és Bal József voltak.  Ehhez a produkcióhoz kilenc Színház művészeiből válogatott a Direktor, ezért nagyon nehéz volt az egyeztetési munka.

   Eger színházának MINDIG JÓ KÖZÖNSÉGE VOLT!

   Emlékszem a Marat halála című darabra, a Csiky Gergely Színház - Kaposvár előadásában. Táblás ház, a színpadon elhangzik az „és lesz szenünk télire” szöveg.  A közönség morajjal, némi gúnnyal reagált, mert a való életben éppen ott tartottunk, hogy nem lehetett szenet kapni.

   Az érdeklődés az előadások és a Színház iránt az önálló társulat tervével kicsit megosztotta a közönséget. Volt, aki az egyik és volt, aki a másik mellett voksolt. Végül az önálló társulat léte győzött.

   Országos hírünk lett. A kereslet nagy volt irántunk, így Zalaegerszegtől Nyíregyházáig jártunk tájelőadásokra. Sokat hívtak bennünket: Gyöngyös, Mátészalka, Ózd, Salgótarján, Sárospatak, Szerencs Művelődési Házaiba. A messzi tájakra volt, amikor az előtte való napon kellett útra kelni, de a műszaki személyzetnek mindenképpen. Kötelező tájhely volt például Ózd. A napokban olvastam, hogy most avatnak egy színházat a helyiek. A tájhelyeken is épp úgy szerették a munkánkat, mint itthon. Bessenyei Ferenccel készült interjút néztem a napokban s mennyire igaza volt, amikor például a tájjal kapcsolatosan azt említette: „négy óra oda, előadás, majd négy óra vissza, de a nézőtérről csillogó szemek megérdemelték és ez soha sem a pénzről szólt.” Emlékszem én is olyan tájelőadásra Mátészalkán, hogy reggel nyolckor indultunk, délelőtt gyerekdarab és délutánra jött a másik stáb és este a felnőtteknek csináltunk egy másik előadást. Ez azzal járt, hogy a műszak épített és bontott, majd újra. Milyen emberfeletti munkát végzett a MŰSZAK azért, hogy egy kiszállással két előadás legyen! Mi a művészekkel is hajnal háromra értünk haza, s a műszakiak még utánunk (pedig ők előző napon keltek útra), mert nekik még előadás után hátra volt a bontás és a pakolás.

Műszak a Várban:

Szatmári István, Németh Tamás, Máté Józsefné, Mészáros Sándor,
Budavári Sándor, Máté Gábor, Szilágyi Tibor, Máté József, Szőllősi lajos

   A háromtagozatos színház ebben az időben évente több mint száztízezer látogatót vonzott. Igaz, akkor a nézőtér befogadó képessége 549 fő volt és hivatalosan 30 pótszék (milyen szép volt egy „zsufi” ház !!!), a 2000-es felújítást követően 417 fő maradt.

   Régebben a statisztikákat félévente jelentettük a kassza-raporttal együtt s ebből a Központi Statisztikai Hivatal egy kiadványt készített, lehetett összehasonlítani más színházak népszerűségi mutatóit. Persze tudjuk, hogy a fizető néző illetve a látogatószám több mint népszerűségi adat, vásárlóerő, és a legnagyobb mecénás.

   Van kedves emlék bőven ebből az időszakból.