Feri, magának ez az élete – mondta nekem egyszer valaki a színház világához fűződő érzéseimre, kapcsolatomra utalva. Nem mondtam ellent…
   A 2012. szeptember 17-én elkezdődött „huszonkilenc…” című sorozat most elérkezett 1985. januárjához, amikor megszüntették a Miskolccal történt összevonást, 1-jétől befogadó színház lett az egri, még társulat nélkül, de már önálló bemutató joggal, Szikora János vezetésével. A következő írások tehát ezzel az időszakkal foglalkoznak.
   Ebben a közbevetett részben azonban a fent említett kapcsolatról lesz szó (s természetesen egyúttal a Gárdonyi Géza Színházról). Nem terveztem ilyen részt, de meggyőztek a kérdések, érdeklődések, jóleső üzenetek, amelyeket a sorozat eddigi részei után kaptam – valamint Menkó Terike írásába belefoglalt (12. rész) kedves és megtisztelő szavai.
   Kérem, nézze el kedves Olvasó, így döntöttem!
  Gyermekkoromban igazi színházat csak a televízióban láthattam, az akkori helyszíni közvetítésekben. És ma is jól emlékszem a Színházi Album című rendszeresen jelentkező műsorra, Váradi György vezette és ugyanúgy ott ültem a készülék előtt, mint az előadásoknál. Hogy honnan ered az akkortól máig tartó töretlen szerelem, nincs rá magyarázat – ösztönös, ezzel születtem.
   Gimnazistaként már élőben is részese lehettem előadásoknak, a helyi művelődési házban a Miskolci Nemzeti Színház bérletrendszerben tájolt, de más előadások is helyt kaptak, neves fővárosi színészekkel. Máig elismeréssel gondolok rá, hogy a színpadméretében ugyan megfelelő (tán még valamivel nagyobb, mint az egri), zenekari árokkal rendelkező, de sem oldalszínpaddal, sem zsinórpadlással, sem szükséges világítás- és hangtechnikával nem bíró helyszínen milyen előadásokat láthattunk, a Bánk bán című operától, a Haway rózsája című nagyoperetten át az Ármány és szerelemig, Németh László darabokig…
   Felnőttként élhettem meg az egri színház újjászületését. Izgalommal figyeltem a történéseket. Ott voltam, amikor csak tudtam.
   Munkahelyemen lapot alapítottam, szerkesztettem. 1989-től 2003-ig létezett. Havonta jelent meg  fénymásolt technikával, de nem a szokásos iskolai lap volt, sokkal inkább erős kulturális arculat jellemezte. A kezdetektől mindvégig rendszeresen közölt írásokat az egri Gárdonyi Géza Színházról, kritikákat az előadásokról, majd külön színházi mellékletekkel jelentkezett. Gali László direktor: "Olvasom, rendkívül örülök neki, hogy rendszeresen ír a színházunkról. Az évadzáró társulati ülésre szeretnénk meghívni azokat a lapokat, amelyek írtak rólunk, megismerni őket, megköszönni nekik!" Azóta is meghívnak az évadnyitókra, évadzárókra. A lapnak volt egy színházi díja. Nem járt kézzelfogható jutalommal, csak erkölcsi elismerés. Erről a Magyar Televízió egy adása is beszámolt, velem készített riportban.
  1993. májusában a Magyar Televízió Színházi Napló című, mindig egy-egy színházat bemutató sorozata Egerből jelentkezett. Tény, hogy én írtam a szerkesztőknek, kérve, jöjjenek el Egerbe. Levelemre az akkori Rádió- és Televízió Újságban kaptam válaszüzenetet, s nemsokára a Színház titkárságáról kerestek telefonon. Itt vannak a tévések, forgatnak, szeretnének találkozni velem. Így kerültem be az adásba, amelynek néhány részletével egyébként a sorozatban majd találkozhatnak.
   Színházi tárgyú írásaim kezdtek megjelenni az 1994. március 15-én induló és 1999. január 31-én megszűnő Heves Megyei Nap című napilapban. 1995. április közepétől minden második héten színházi melléklettel jelentkezett 1996. szeptember végéig, amikor a Színház saját lapot és egyben műsorfüzetet indított, s emez megszűnt. (De közölte írásaimat rajtuk kívül az Egri Riport, Gárdonyi Napló, Mezőkövesdi Újság, Prágai Tükör, Premier Plan.) Az újjáépített színház 2000 nyarán történő megnyitására jelent meg egy reprezentatív kötet, Az egri színház anno és ma címmel. Fotók, tények, adatok, visszaemlékezések, műsortervek, újságcikekk, kritikák – de csakis  a másik egri napilap írásaiból válogatott…
  Természetesen a legnagyobb és örök örömforrást az előadások jelentették. Számtalan egri nagy siker, egykori vasfüggönyös, percekig, sőt negyedórákig tartó vastapsok jutnak eszembe, utazások előadás után haza, miközben az átélt valódi katarzistól, nagy élménytől még megszólalni sem nagyon tudtunk. Ezeket az előadásokat, a művészeket, a hangulatot majd idézik a sorozat további részei.
   Nem hagyhatok ki ebből az írásból olyan alkalmakat, amikor a szeretet - amelyet én is megkaptam - megkapok azoktól, akik tudják és látják, hogy őszintén szeretem ezt a világot, őket, a munkájukat –, az elismerés valamilyen konkrét cselekvésben öltött testet. Ilyen volt például, amikor egy darab utolsó előadásán egyszer csak váratlanul a színpadra szólítottak, virággal, pezsgővel, mindnyájuk által aláírt képeslappal köszöntöttek ott a közönség előtt az előadás szereplői és alkotói, és Tiszteletbeli Örökös Néző címmel. Máig eleven és megható élmény ez számomra.  
   Vagy amikor a színház társulatától távozó művész egy külön nekem szóló meghajlással búcsúzott előadás végén. Ez már a blog létezésének idején történt, ezt írta nekem utána az esemény egyik szemtanúja: „ahogy meghajolt Ön előtt - na, az torokszorító érzés volt.” Nekem is…
  A huszonkilenc... című sorozat kapcsán pedig legutóbb ezt írták: összegyűjti azokat az értékeket, amelyek másoknak már fel sem tűnnek”.
   Köszönöm ezt a mondatot, igen, valami ilyesmi a célom.