1985. december 14-én az ő rendezésében mutatta be a színház Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című színjátékát. Ez az előadás hatalmas visszhangot keltett és azóta is emblematikusnak számít. Olvassuk el a Színház című folyóirat korabeli kritikáját, amelyet majd egy Bal Józseffel, az előadás Csongorával készült beszélgetés is követ, amelyben többek között erről a kritikáról is szót ejtettünk!
   Már most felhívom a figyelmet a cikk utolsó bekezdésére, amelynek tanúsága szerint  a színház sorsa akkoriban még egyáltalán nem volt bizonyosan eldöntött.
    Mielőtt elkezdenénk, ismerkedjünk meg még a teljes szereposztásal:
 
Csongor: Bal József f. h
Tünde: Eszenyi Enikő
Mirigy: Sólyom Kati
Ilma: Kiss Mari
Balga: Tardy Balázs
Kurrah: Mucsi Zoltán
Berreh: Mészáros István
Duzzog: Tóth József
Ledér: Leviczky Klára
Éj: Bajcsay Mária
Kalmár: Csapó János
Tudós: Philippovich Tamás
Fejedelem: Polgár Géza
 

Reményi József Tamás

"BOLDOGSÁGBA ELTEMETVE"
A Csongor és Tünde Egerben   I.
 

   Talán nem kortársi elfogultság mondatja: Vörösmarty Mihály műve, másfél évszázad alatt először, egy 1970-es években kiforrott művésznemzedék jóvoltából találta meg helyét a magyar színpadon. A nagy világégéseken túli idő rezignációja, a mesékhez, álmokhoz való viszonyunk átértékelődése, posztmodern érzékenység kellett ahhoz, hogy a játszhatatlannak ítélt, mégis ezerszer játszott darab valóban életre keljen.
   1974-ben Valló Péter veszprémi rendezése kibontotta a Csongor és Tünde életfilozófiáját, anélkül, hogy "szavalatokra" hagyatkozott volna, elhárította a mézelgő tündérieskedést, kiiktatta a népieskedő hancúrozást. Álomvilág helyett az álmok racionális, mégsem gyöngédtelen magyarázatát adta. Most pedig, Egerben, Szikora János megoldotta azt is, hogy a mű józanítóan hipnotikus hatása teljességében érvényesüljön. Ehhez olyan művészektől kapott segítséget, mint a színpadképet megalkotó Jovánovics György vagy a jelmezeket tervező El Kazovszkij, akik rendkívül tárgyias és így elvonatkoztató látvány-világot teremtettek a játékhoz.
   Szikora mindig is szerette impozáns terekbe helyezni hőseit: figuráinak szorongása legtöbbször nem a bezárt, hanem a bolyongó, tanácstalan emberé. Ezt láthattuk egykor Pécsett, Kafka Perében, ezt Győrben, a Bambini di Prágában, vagy újabban Miskolcon, a Karamazov testvérekben. Az egri színpad is mintha sokszorosára tágulna: rengeteg erdő, pusztaság, romok képét adja, a dús vegetációét s az enyészetét. De semmi festett masé; itt az elemekkel, tárgyakkal meg kell küzdeniük a játszóknak. A teret vastagon homok borítja, szóródik, szállong a por, futni, lábalni, vonszolódni nehéz benne; ahol a homok buckát vet, valaha épület állott (az elődök otthona), egy öreg karosszék már félig betemetve, arrébb egy rokkant zongora, megfeneklett, mozdíthatatlan roncs. (De: a szék még előásható, használható, s a zongora is megszólal ...) Hátul az erdő igazi vadon, aligha lehet utat lelni benne. Az „örök bujdosás" színhelye, valóban. Elöl a csodálatos almafa, a szerelem fája, vékonyka csemete még, egy kidőlt tönk sarjadéka csupán, amilyennek azt Vörösmarty leírta a néző nem is igen érti, hogyan lehetett a reménynek s korántsem a beteljesülésnek e szimbóluma oly sok előadásban égig érő monstrum. Mellette a kút, a jövendőmondó, amelynek vize azonban szomjat oltani s mosdani is alkalmas. A jelen küzdelmes terepe tehát a múlt kézzelfogható rekvizitumaival és a talányos jövő tárgyias jelképeivel telített. Ezen a terepen hitelesen, sokszorozott erővel hat a költő minden szava időről, elmúlásról, végzet és esély kérdéseiről. Ahogyan Jovánovics György színpadképe nem csupán díszlet, hanem önmagában is egész gondolat, úgy El Kazovszkij jelmezei sem öltözékek, hanem önjáró kompozíciók, amelyek bábuszerű, sosem volt figurákat elevenítenek meg a színpadon, miközben egy-egy részletük rusztikusságával, groteszk vonalaival (egy zöldségestálat idéző kalappal, lecsatolható tündérszárnnyal) a hétköznapi valóság banalitásait adják. Időtlenek, de magunkra ismerünk bennük, akár egy utópisztikus regény alakjaiban. S nem véletlen, hogy az utópiák világa jut eszünkbe. Ahogyan az előadás alkotói az időt látványként megjelenítik, az a művészi utópiák módszerét idézi: egy időn kívüli pillanatban vizsgáljuk, éljük át, sűrítetten, „minden idők" folytonosságát. Szikora így megtalálja a módját, hogy a mesebeli lények tündérek, boszorkányok, ördögfiak) és a földiek sorsa egybefonódjék. Valamennyíen ebben az időn kívüli pillanatban kerülnek elénk. Az ördögfiak varázslatos képességeinél hangsúlyosabb tény, hogy mindhárman verejtékes „munkával" küzdenek a puszta életükért, legelemibb vágyaikat igyekeznek, többnyire hasztalan, kielégíteni. A pokol árva proletárjai ők. Mirigy, a vén boszorkány, akár egy végsőkig elkeseredett házmesterné, arról álmodozik, hogy legalább az utóda királynő lehessen a tündérbirodalomban. Gyermekének pusztulása után már csak a bosszúvágy élteti az egész világgal szemben.
   Tünde annyiban tündér (még), amennyiben minden ártatlan leány az, mielőtt nővé s anyává lesz. A mesefigurák élete csupa keserű realitás, a földieké ugyanakkor csupa kétely, talány. Itt is, ott is: k ö z ö s csalódások sorozata. Emlékeik vannak olyan eseményekről, amelyek nem történtek meg velük, elképzeléseik olyan célokról, amelyek sohasem teljesülnek.
   "Volt-e v a g y csak álmodám?" – kérdezi Csongor, Tündével való első találkozása után, amelyből a néző semmi mást, mint a fájdalmas búcsúzást(!) láthatja. Csongor egyébként sem földön járó ember, a szerelmeséhez vezető utat is "megtudni" szeretné inkább - könyvből, hallomásból, a vak szerencse folytán -, mintsem kutatná azt. Balgát és Ilmát nem a bohókás együgyűség, még kevésbé az életre való őserő jellemzi; kiszolgáltatottak, legalább annyi elbizonytalanodó önreflexióval megverten, mint az intellektuális Csongor. S Ledér? Megrontott, meggyalázott lány, aki zavartan, értetlenül kószál a világban. Elzüllött tündér, a vén Mirigy mintha lánya pótlásául találna rá s használná föl terveihez. Ledér a rendező különösen szép találata, következetesen, egészen a fináléig felépített figura, amelynek megformálásához Leviczky Klára - nem véletlenül az egykori győri Ophélia alakitást idézte föl.

A Színház című folyóirat 1986. májusi számában megjelent írás folytatását a sorozat következő részében olvashatják.