Ezerkilencszáznyolcvanöt késő őszén kis alkalmi társulat verbuválódott Egerben. Az ő munkájuk nyomait őrzik ezek a képek. Már amit megőrizhet egyáltalán a fénykép. Persze mindig ezt szoktuk mondani: a színház élő varázslatát úgysem lehet semmiféle technikai berendezéssel visszaadni. Hiányos és szegényes csontváz a film, a rádió, a videofelvétel, töredékes morzsák a fotók, és mégis, nekünk szükségünk van ezekre a csontvázakra. Miért? Talán mert minden, ami tűnő, nyomot szeretne hagyni. De micsoda távolság feszül testünk valósága és jelenlétünk széthullajtott cserepei között! Tudjuk, ha nem maradtak volna csontvázak, ha nem őrizte volna meg lépéseik nyomát a megkövesedett anyag, sohasem lehetne képzetünk arról, hogyan néztek ki az őshüllők, sárkányok vagy az őskor egyéb szörnyetegei. Így bontakozhat ki az ember fejében valami olyasminek a képe, amit maga sosem látott és ő ezt mégis valóságnak hiszi. Nem zavartatja magát attól, hogy a csontváz alapján elképzelt szörnyeteg erősen különbözik a szörnyetegtől magától. De ez talán már nem is érdekes. Az emberiség emlékezete képzeletével teremti újra nyomaiból a múlt valóságát. E tekintetben kiadványunk célja sem más, mint hozzásegíteni az olvasót, hogy kialakuljon benne egy kép arról a „Csongor és Tünde” előadásról, amelyet ez a maroknyi ember elképzelt, átélt és megteremtett Egerben.
Más az egri Csongor mint a romantikus közfelfogás árvalányhajasra egyszerűsített tündérmeséje. Más az a Vörösmarty kép, amely az irodalmi szöveg nyomaiból bennünk kialakult. Ez nem a XIX. század, ez a középkor és a még régebbi pogány évszázadok. A dráma szövege nemcsak a reformkorral, hanem annak a régi, kegyetlen, démonikus valóságnak az emlékeivel is tartja eleven kapcsolatát, amelyből évszázadokkal korábban Bosch és Grünewald merítették víziójuk ihletét. Milyen is hát akkor az a világ, ahol a Csongor és Tünde játszódik? Hol van a helyes kapcsolat a talaj és a rajta járó ember álmai között?
E kérdésre adott válaszunk öntötte színpadi formába a költő szövegét. Egyszerre lenni valóságosnak és elvontnak! Ezt a célt szolgálták a díszlet igazi fái, lombjai és ezért lebegtek az igazi homokon is talajtalanul a figurák, ezoterikus, korokat és stílusokat épp csak a felületen érintő kosztümjeikben. Így bomlott ki élő gesztusok, formák és a nyelv ölelkezéséből a történet, amelyet most a sorba rendezett fényképek és szövegek kísérelnek meg felidézni. És miközben nincs e füzetben egyetlen sor, egyetlen kép, amely ne a SZÍNHÁZ-ról szólna, mi, akik csináltuk ezt, tudjuk, hogy az erdőt lebontották, a hangunk elszállt és az a színház már örökre elveszett.
Nem született még olyan berendezés, amely képes volna a maga tökéletes sűrűségében megörökíteni jelenlétünk minden pillanatát. Szerencsénkre. Mert ami két rögzíthető pillanat közé esik, ott kezdődik v a l a m i, amiért mi itt voltunk egykor.
Szikora János
