Lisbethtel való szerelmes találkozásában is kevesebb a líra, a poézis, több az asszonyát birtokló férfi kielégülést váró szenvedélye. A kaposvári és a kolozsvári szerelmi jelenetben az Énekek éneke soraival tolmácsolt érzelmek mélyén, a szárnyaló szavak és meghitt érzelmek mögött felsejlett az érzékek hatalma. Csendes László és Bárdos Margit színpadi kapcsolatában az utóbbi a meghatározó.
   A magas hőfokról indított jellemrajz láttán attól tartottam: Gali László eltorlaszolta Kolhaas Mihály előtt a fejlődés, az átalakulás útját, s ily módon lehetetlenné teszi a dráma ívének felrajzolását. A cselekmény előrehaladtával azonban világossá vált: Csendes László Kolhaas Mihálya a maga fizikai és érzelmi reakcióiban más úton jár ugyan, de éppolyan céltudatosan halad szerepének elkerülhetetlen csúcsa felé, mint a legjobb elődök. Az őt ért sérelmek hatására végbemenő átalakulása, a megbántottság partikularitásából az igazság egyetemessége felé törekvő felismerése úgy megy végbe, hogy haragja nem hangosabb, hanem mélyebb, drámaibb lesz. Gesztusai visszafogottabbak, de éppen a belső fegyelmező erő látható jelenléte, erővel tartott fékje érzékelteti a feszültség fokozódását, Kolhaas eltökéltségének energiáit. Csendes László - ezt önéletrajzából tudom - huszonöt évi városról városra, színházról színházra való vándorlás után jutott el Egerbe. Es estéről estére végigjárja a maga kálváriáját a föloldozás reményében - ez a munkája. Kolhaas Mihály szerepénél kevés alkalmasabb van a kálváriajárásra, és a színész valóban ön-emésztő dühvel, fájdalommal járja végig, vállán a családjáért vállalt felelősség terhével a tragédiába vezető utat. „Nézd, igazán sír!" -mondta a hátam mögött egy diáklány. Összerezzentem. Én nem a könnyeit figyeltem Csendes Lászlónak, hanem a kezét. Hogy szorult ökölbe a tehetetlenség pillanatában. Hogyan rándult meg alig észrevehetően a nyakán az ér. Magatartásának változásában, Csendes László nagy erővel féken tartott gesztusaiban pontosan nyomon követhető a Kolhaas bensejében végbemenő változás. A Lisbethet ért lándzsaütés hallatára nem sír, nem őrjöng, nem átkozódik. A bosszút is a jogai tudatában lévő polgár fegyelmezett eltökéltségével forralja. De azért amikor ingó és ingatlan vagyonát hirtelen eladásra kínálja, Csendes László fénytelen tekintetében felgyullad valami eszelős fény. Korábbi józanságát, kereskedőmúltját és etikáját meghazudtoló „tárgyalása" már a törvényen kívül kerülő, birtokával, életével mit sem törődő, lázadó Kolhaast sejteti.

A játék intenzitása, a feszültség olyan erős, hogy a második felvonást záró színpadi puskalövés - amikor Kolhaas, már felesége halálhírének vétele után a házába törő poroszlóra lő - többé nem fokozhatja, hanem hirtelen oldja. Amikor én láttam az előadást, a dermesztő nézőtéri csendbe belehasító durranásra valahonnan hátulról disszonáns nevetés felelt. Ez azonban nem a kamaszidétlenség megnyilvánulásaként, hanem az elviselhetetlent elviselhetővé transzponáló megkönnyebbülés jeleként hangzott a nézőtéren. Hogy Kolhaas Mihály végre azt tette, amit a széksorokban ülők legelszántabbjai elvártak tőle.
   Csendes László alakításának csúcspontja a bírósági jelenet. Ahol megint csak kerüli az expozícióban alkalmazott szélesebb gesztusokat. Mintha egész lénye bilincsben, béklyóban, gúzsban lenne. De ebben a természetellenes dermedtségben a férfikönny és az ökölbe szorult kéz hangosabb minden kulisszahasogató kiáltásnál. Csendes fizikuma úgy szolgálta a megjelenítendő lelkiállapotot, hogy a nézőtéren is érződött: Kolhaas Mihály és a szerepét játszó színész egy és ugyanazon személy. Nem a tronkai várúr (hajdani) packázásáról van csak szó a színpadon, hanem mindannyiunk száz - jelenbeli - sérelméről. Es a belső dráma, a választás dilemmája, amely elől sem Kolhaas, sem Sütő András nem térhet ki, folyamatosan jelen van a mi életünkben is.

 Csendes László, Szíki Károly,
                                                                             Bókai Mária

   Abban, hogy a dráma minden kimódolt rendezői, tervezői fogás nélkül ennyire mainak, modernnek hatott, oroszlánrésze volt az előadás rendhagyó alkatú, kitűnő Nagelschmidtjének. Sziki Károlytól távol áll a romantikus hősideál, távol az is, hogy Nagelschmidtből szabályszerű, nagybetűs forradalmárt rajzoljon. Ő az arkangyal oldalán a kételyek, a tiltakozás képviselője, a minden jogtalanságot tagadó, merészen protestáló lázadó, a minden időkben felnövekvő másként gondolkodó. Akinek léte, a kompromisszumokat tagadó eltökéltsége többnyire elfogadhatatlan kihívásnak tűnik a józan reálpolitikusok számára. Sziki Károly nem is törekszik arra, hogy saját alkatát meghazudtolva robusztus parasztforradalmárrá váljék. Játékában, kitöréseiben inkább a lengyel filmszínészek modern intellektuális szuggesztióját érezzük. Ez a tudatosan anakronisztikus szerepfölfogás nyilván nem veszélytelen. De Sziki Károly elég visszafogottan játszik ahhoz, hogy a történelmi színre épített modellhelyzetben se kövessen el stílustörést.
   A rendezőtől tudom: a darabválasztás pillanatában erre a két színészre képzelte, építette az előadást. Sütő drámája azonban a többi között azért is jó darab, mert nem  két főszerepe van. És a többit Gali Lászlónak csak kisebb-nagyobb kompromisszumok árán sikerült kiosztania.

 Bárdos Margit, Csendes László

Az előadás Lisbethje, Bárdos Margit bájos, szeretetre méltó, derék feleség, de hiányzik belőle az a belső sugárzás, amely hitelt ad a hozzá intézett bibliai hevületű, pátoszú vallomásnak. Lisbeth  szerepét voltaképpen úgy kell, úgy érdemes eljátszani, hogy a nagy erejű szerelmi kettős jelenete után vállalását, helytállását és halálát követően, a színész fizikai, színpadi távollétében is sugárzóan jelen legyen a drámában. Erre a csodára azonban Bárdos Margit egyelőre még nem képes.

 M. Horváth József, Csendes
                                                                            László

   Emlékszem, évtizedekkel ezelőtt visszatérő gond volt, hogy színészeink nem alkalmasak hiteles munkás- és parasztflgurák ábrázolására; hogy színpadon, filmen a traktoron is csupa értelmiségi ül. Most mintha a helyzet visszájára fordult volna: egyre gyakrabban válik zavaróvá az értelmiségi figurák intellektuális degradálása. Különösen vidéki színházainkban érezni ezt, ahol sok szerep megjelenítőjénél még az életkor kínálta tapasztalat is hiányzik. Ez a probléma a Gali László rendezte előadásban is kiütközött. M. Horváth József  (Müller Ferenc) kupecintelligenciával, némi ravaszsággal ruházza fel a jogtudort, de ezzel meg is fosztja őt szerepének valódi súlyától. A színész iróniája, nyílt cinizmusa ad némi színt a figurának, de tartalmat nem. És mivel Lisbeth hajdani kérőjét ezúttal kezdettől kisszerű hivatalnoknak ismerjük meg, a Kolhaasszal folytatott vitában érveinek nincs súlya, a karrierhez vezető útjának nincs tétje, konfliktusa és ára sem.
   Hasonló hiányérzetet keltett a Luther-jelenet megoldása is. Ahogyan a Madách Színházban Avar István súlyos alakítása - a kiegyezés felmagasztalásával – megingatta, majd maga felé billentette a drámai igazság mérlegét, a fiatal, kezdő Szatmári György jelentéktelen, súlytalan Luther Mártonja még a történelmi hitelességet is kikezdi. Az ő Luther Mártonja, korábban, a wormsi birodalmi gyűlés előtt sem lehetett igazán lánglelkű vezér, bátorságával nem forgathatta fel a világot. Nem járhatta végig azt az eszmei utat, amelynek végén a tanait meg nem tagadó doktor azt mondta: Itt állok, másként nem tehetek. Valószínű, hogy mindaz, amit ilyen nyomatékkal szóvá teszek, nem az ígéretes tehetségű színész felelőssége, még kevésbé hibája, és nem is a szerep súlyát félreismerő rendező mulasztása. Hanem - szereposztási kompromisszum. Ez azonban nem változtat azon, hogy az előadás egyensúlya tagadhatatlanul megbillent általa.
   A Sütő-dráma díszletét és jelmezeit tervező Piros Sándor gondos, pontos munkája stílusosan keretezi a színpadi játékot, megfelelő mozgásteret biztosít a színészeknek, de ennél többet a legjobb akarattal sem mondhatunk róla. A tervező egyetlen eredeti ötlete, a színpadra helyezett jelképhordozó emblémák - talán címerek? - felaggatása legalábbis vitatható. A realista képben ugyanis nemcsak valószínűtlen, disszonáns is, hogy Kolhaasék otthonában a lócsiszár cégéreként színes lóportré díszelegjen az ajtó felett. Úgyszintén felesleges, már-már groteszk a tárgyalóteremben elhelyezett bekötött szemű Igazság. Szerencsére a dráma és az előadás enélkül is pontosan érzékeltetné a hatalom szolgálatában alkalmazott törvény etikátlanságát, a jogrend és az igazság jóvátehetetlen sérelmét.
   Sütő András drámájának tizedik bemutatója a mű változatlanul tovább élő üzenetét, igazságát, színpadi erejét és a fiatal egri társulat tehetségét, a vállalkozást hitelesítő érettségét bizonyítja.