Hogyan és miért lett színész?
Rendhagyó módon kerültem a színészi pályára, a kapcsolat számomra nem volt fiatalkori szerelem, bár a családunkban ez nem lett volna szokatlan. Édesanyám Makay Margit színiiskolájába járt, de később lemondott művészi vágyairól és gyógyszerész lett. Édesapám festőművész volt, itt tanított húsz éven át az egri főiskolán, vezette a rajz tanszéket. Angyalföldön nevelkedtem két bátyámmal, a színművésszé lett Péterrel és a szobrásszá vált Jánossal. A művészet iránti vonzódásomat tehát én otthon szívtam magamba, eleinte mégis élsportoló szerettem volna lenni. Kajakoztam, 1970-ben be is jutottam egyesben az IFI Országos Bajnokság döntőjébe. Ugyanakkor nagyon sok verset is olvastam, és mivel a bátyáim és édesapám már sikereket értek el a hivatásukban, érdeklődve figyeltem őket. Először a képzőművészet, különösen a festészet vonzott leginkább - az annakidején ellesett, elsajátított látásmód mai napig meghálálja magát plakátok, kiadványok, díszletek, jelmezek tervezése kapcsán. Később feszülten hallgattam Péter színházi beszámolóit is, érdekelt, hogy mit jelent a szerephez való viszonyulás, megérintett a karakterek kibontásának végtelen lehetősége. A gimnázium után egy hirtelen döntéssel nem a sportot és nem a festészetet választottam. A Színművészetire felvételiztem, sikerrel. A Főiskolán döbbentem aztán rá az évek során, hogy a színészmesterség mennyire sokrétű szakma, s hogy bizony olyan szerepek is elérhetik az embert, amelyeket a háta közepére sem kíván, s mégis meg kell oldani. Soha nem voltam exhibicionista színésztípus, mindig inkább magamba fordultam, azt kerestem, hogyan tudnám leginkább közvetíteni, amit a szerepről szeretnék elmondani. A főiskolán azonban elkezdődött a lelki átgyúrás, például nagyon sok komikus szerepben kellett játszanom, és évekbe telt, mire a szakma effajta kihívásait el tudtam fogadni.
Hogyan került Egerbe? Édesapja akkor még itt tanított?
Nem, édesapám abban az évben, 1988-ban már sajnos nem is volt köztünk. A feleségem, Saárossy Kinga vágya volt, hogy itthon szeretne játszani. Mivel már a házasságunk elején megfogadtuk, hogy soha nem szerződünk külön, természetes volt, hogy az egész család költözik. Lányunk akkor ötéves volt, a fiunk azután már Egerben született. A várost én is szerettem, számomra sem volt idegen, örömmel jöttem. Egy fantasztikus csapatba kerültem Gali László igazgatása alatt, de a felhőtlen évek után, 1995-ben sajnálatos nézeteltéréseink támadtak, s a következő évadra már nem szerződtetett. Így hát minden erőmet az addigra már életre hívott Agria Nyári Játékok szervezésére fordítottam, aminek aztán tizenhét éven át voltam egyik ügyvezetője - ez a munka jó előtanulmánynak bizonyult mostani, színházvezetői feladataim ellátásához. 1996-ban Beke Sándor lett az igazgató, aki visszahívott a társulatba. 2001-ben, Csizmadia Tibor igazgatói működése alatt értem el a pályán töltött 25. évemet, s az akkori törvények szerint „szakmai nyugdíjas” lettem – az igazgatómmal kötött megegyezés szerint évi két szerep mellett. Szerep nem mindig jutott, inkább rendezést kaptam. Számomra ez a lehetőség nagy kihívást jelentett, s igazi szellemi csemegévé vált az évek alatt. Kreatív, izgalmas, nagyon összetett munka, sokféle odafigyelést, energiát kíván.
Miért döntött úgy, hogy megpályázza az igazgatói címet?
Erősen kötődtem Egerhez, s a Gárdonyi Géza Színházhoz. Hivatásbeli, s magánéleti sok-sok fontos történés köt ide. A mi társulatunk az előző direkció alatt soha nem volt egységes, a megszokott, családias légkör felbomlott, a régi csapatból sokan érezték úgy, hogy nincs rájuk szükség, az előadások szellemisége pedig - főként az utolsó néhány évben - elfordult a közönség nagy részének igényeitől, s attól a színházeszménytől, amit én meghatározónak tartok.
Számított a sok gondra, nehézségre, ami eddigi igazgatása alatt felmerült?
Igyekszem feledni azt, ami gyengít, s próbálok az előttünk álló feladatokra koncentrálni. Szeretném továbbvinni azt a műsorpolitikát, amit elindítottam, és emellett mindig tartani a kapcsolatot a közönséggel. Öröm, hogy szeretik a társulatot, s egyre többen jönnek színházba. Nekem pedig öröm fiatal művészeinket megfelelő terhelésfokozással segíteni a fejlődésben, és az idősebbek számára is megadni, hogy a szerepekben meg tudják élni a szakma szépségeit.
Foglalkoztatja az idő múlása?
Az döbbentett meg, hogy a 60-as után már majd a 70-es következik, és az már nagyon végérvényesnek tűnik. No, de addig még sok dolgom van! Igyekszem hát sokat túrázni, uszodába szinte naponta járok, szaunázom, néha horgászom is. Lelkileg erőt ad a család, a szakmai siker, a tervezgetések, egy-egy sikeres bemutató utáni öröm, az új évad kihívásai. Az érzés, hogy hasznos dolgokkal foglalkozhatok, amelyek talán mások számára is fontosak. Szeretek „úton” lenni…