A színpad legelejére kitett (és mindvégig ott maradó) írógép mintha azt sugallná, a nézőkre ruházza a rendező a történetmesélő kritikai pozícióját. A Tyron család egy napját, az előadás során feltáruló emberi viszonyait ebből a szemszögből látjuk, ebből a szemszögből tudjuk megítélni. A család szereplői egyszersmind mi is vagyunk, mi is lehetnénk. Másképpen mondva: a mi családunkat is lehetne fókusz alá helyezni, egy napját rögzíteni, s – nézzünk magunkba – biztos, hogy lenne mivel szembesülni. Ehhez viszont bátorság kell! Ám ha sikerül, akkor abból születhet a katarzis, de legalábbis, lehetőség a továbblépésre. S most a harmadik évezred elején leginkább erre van szükségünk, hogy megvédjük magunkat, hogy a társadalom legkisebb sejtjét, a családot megőrizzük. Merjünk szembenézni önmagunkkal, eltévelyedéseinkkel, s akkor már nyitott a gyógyulás útja.
A cikk a hirdetés után folytatódik
Fajsúlyos tehát Eugene O’Neill Utazás az éjszakába című drámája, melyet októberben mutatott be a társulat. Blaskó Balázs színházigazgató deklaráltan erős programot kínált erre az évadra. (Az igazgatóválasztás miatt is.) A társulat újraépítése sikerrel megtörtént, négy tartalmas évadot tudhat maga mögött, a nézőszámok és a bevételek egyértelműen erről tanúskodnak. Most jutott el odáig, hogy a műsortervben megkockáztathat valami komolyat, nehezet is, vállalva, hogy a publikum egy része nem lesz partner, és idő előtt elhagyja a nézőteret (Mint mondják, ez is megtörtént.)
Akik viszont kitartanak, és végignézik az előadást, igazi színházi élménnyel gazdagodnak (nem kell felutazni a fővárosba), s megbizonyosodhatnak arról, hogy az évtizedekig csak „fiatalokként” aposztrofált társulati tagok (Nagy András, Tóth Levente és Nagy Adrienn) felnőttek az idősebb korosztályhoz, és árnyalt, veretes művészi alakításokra képesek. (Eddig csak az igazi feladatból volt kevés!) Kelemen Csaba és Saárossy Kinga pedig a derékhadból alkalmat kapnak arra, hogy felvonultassák egyébként ismert gazdag színészi eszköztárukat. Különösen Saárossy Kinga számára jutalomjáték ez, hiszen a zavart, morfiumfüggő, egykor művészi ambíciókkal rendelkező érzékeny nő mára már roncsaiban, bizonytalan, szétesett személyiségű családanya megformálása méltó színészi feladat, amelynek meg is felel az alakítás. Az apa (Kelemen Csaba) figurája a drámaíró által is kevéssé árnyaltan felvázolt: James Tyron, az egykor jobb napokat látott sármos színész mára már kicsinyes, gyűjtögető, a garast fogához verő meggyöpösödött öregúr, feleségével elnéző, de cseppet sem bír változni, s elveit még fia gyógyulása érdekében sem adja fel. Közben persze megfelelően önző, magától nem sajnálja a whiskyt, de fiai az üvegből el-elcsent kortyokat vízzel kénytelenek pótolni. Kelemen Csaba illúziókeltően állítja színre ezt a nálánál egyébként idősebb figurát. Ő az, aki a családot mindenek ellenére egyben tartja.
A dráma bevallottan önéletrajzi ihletésű, hiszen Eugene O’Neill saját családjáról mintázta a szereplőket, saját fiatalságából vette a konfliktusokat. A történet egyetlen napot mesél el, reggeltől késő éjszakáig négy felvonásban (az egriek két részben játsszák), Long day journey into the night címmel írta meg 1941-ben. Az író életében sohasem publikálta, csak halála után hozta meg a világhírt az 1956-os előadás a Broadway-on.
(Később film is készült belőle, s olyan színésznagyságok játszottak benne, mint Jack Lemon, vagy a 2003-as filmadaptációban Vanessa Redgrave.)
A Tyron család egy napjáról szól tehát a történet. A nyaralónak épített családi házban együtt van a család négy tagja: az ír katolikus bevándorló apa, Mary, a felesége, és két fiuk: a léha életmódot folytató James, aki színész is, újságíró is (Tóth Levente), és a kisebbik fiú, Edmund (Nagy András), aki vélhetően a későbbi író. Jelenleg hivatása elején áll, de ez elég kilátástalan, mert még a nap folyamán kiderül róla, hogy tüdőbeteg.
A családban mindenki hazudik mindenkinek, vagy legalábbis átfesti a valóságot. Az emberi viszonyok krimibe illő sejtelmességgel bontakoznak ki , s a párbeszédekből fokról fokra bontakozik ki a kíméletlen valóság. Az idősebb James nem akarja beismerni saját zsugoriságát (melyet ír katolikus neveltetésének tud be) és családtagjaival való szűkkeblűségét. Mary titkolja morfiumfüggőségét, és nem akar szembesülni fia betegségével. A nagyobbik fiú alkoholba menekül, a kisebbik pedig tehetetlenül vergődik a szülői akarat és a családi hazugságok fogságában.
Magyarországon Vas István fordításában 1961-ben mutatta be a Nemzeti Színház a hazai értelmiség lelkesült fogadtatása mellett. (Úgy érezhették, betekintettünk a világirodalomba, és világszínházba.) A hetvenes évek végén az egyetemen az amerikai és a modern drámáról lelkes professzorom külön kurzust tartott Arthur Millertől O’Neilon át Tennessee Williamsig, persze a kor szellemiségének megfelelően – érzékelnünk kellett – ez a darab is a nyugati társadalom haldoklásáról tudósít. Pedig nem így volt. Csak hát akkor szokatlan volt drogproblémáról beszélni (volt viszont más), s az alkoholizmus sem úgy jelent meg nálunk: a férfiak nem a whiskyt vedelték, hanem pancsolt szeszeket. Ami viszont időtálló a darabban – s ezt ragadta meg a rendező Blaskó Balázs –, hogy a hétköznapi közléseken túl a családban van egy másik dimenzió: a kimondott vagy ki nem mondott sérelmek láncolata, az eltitkolt devianciák. Furcsa mód mégsem vezet ez szakításhoz, a család teljes széthullásához, mert mindezeken túl összeköti őket az egymás iránti belátás, a szeretet.
Még valami: a kiváló előadást februárban a Nemzeti Színházba is elviszik - büszkén vállalhatják az egriek.