Ivan Vaszilijevics történetét Bulgakov 1936-ban írta. Ebben az évben megjelenik Radnóti Miklós – Járkálj csak, halálraítélt című kötete, megszületik Hofi Géza, és Egerben megnyílik a strand 1-es medencéje, ahol a kavicsból jön elő a víz. Sztálin a megjelenés lendületével tiltja be a művet, ami nyilvánvalóan róla szól. A zsarnokról, aki naiv gondolkodók segítségével képes térben és időben rendre felbukkanni.
Szegvári Menyhért olyan első felvonást rendezett, amit sokáig nem felejthetnek a nézők. Aztán a másodikat feladta, ami szinte érthetetlen, de tulajdonképpen lényegtelen is, mert a helyes az, ha az első részt méltatjuk, mert nagyszerű munka. Olyan aprólékosan kidolgozott színészi játék, rendezői bravúr és dramaturgiai villódzás, ami láttán megértnek nyilváníthatjuk bérletünk árát. Az amúgy is viccesnek szánt darabot a pesti kabaré, a Tanú, és a mai-magyar idiotizmus poénkultúrája ékesíti. A blődlik is ülnek, a „nem az jön be, akit vártunk” örök helyzetkomikumai a zsarnokságban is próbára teszik a rekeszizmokat.
Talán a kelleténél kicsit komolyabban vette a rendező a sztálinizmus bemutatását a műsorfüzetben, de szerencsére a darabban ennek már nyoma sincs. Bármely diktátor, bármely korban hasonló lehet. Az igazi üzenet, hogy csereszabatosak a diktátorok és udvaroncaik. Sőt, igaz ez a megfélemlített, megnyomorított tömegekre is, akik vágyják és félik az elnyomást. Bulgakov nem csak megírta a szürrealizmust, hanem meg is élte azt. Paranoiás rettegésben töltötte az életét. Az Iván, a rettentővel párhuzamosan dolgozott fő művén, a Mester és Margaritán. Az a jó az előadásban, hogy mindezt nem csak tudni lehet, hanem ki is derül az egri produkcióból.
Az első felvonás olyan bámulatos miliőt teremt, amiben lubickolhatnak a remeklő színészek. Schruff Milán néhány szóval olyan intim légkört képes teremteni, amilyen bensőségességre ritkán adódik színházban példa. Szabó Emília briliáns komika, hibátlan játékkal. Az eddig gumitestű csetlés-botlásairól ismert Hüse Csaba igazi színésszé érett ebben a darabban. Kiderült, hogy eszköztára messze szélesebb, mint amit eddig mutatott belőle. Kaszás Gergő elérte azt, amit csak a legnagyobb egyéniségű színészek képesek, hogy végre nem Kaszás Gergőként van jelen a színpadon elementáris intenzitással, hanem az általa játszott különböző karakterekre is igaz ez. Jól példázza a színészi teljesítményeket, hogy az általában kimagasló Görög László, most nagyszerű alakításával egyáltalán nem tűnt ki, ami csak annyit jelent, hogy kvalitásaiban kiegyenlített gárda állt össze erre a darabra, ami Szegvári Menyhért érdeme. Mint ahogy az is, ahogy képes volt aktualizálni a nyelvezetet, a szimbólumrendszert. Tökéletesen érthető, hogy mit akart, akarhatott volna mondani Bulgakov – ha engedik –, a harmincas évek Moszkvájában a hatalomról. Szegvári színházában ehhez nem nekünk, nézőknek kell visszautaznunk a múltba, hanem a rendező ülteti fordító-időgépbe a darabot. Bravúr. Aztán a második félidőben olyan, mint aki elmondott már mindent, amit akart és hátraszól a csapatnak, hogy „fejezzétek be”, majd hazamegy. A rendezés hiányát ebben a részben nem pótolják a suta táncbetétek, a néhány ötletecske.
Az Iván, a rettentőt Egerben meg kell nézni, mert nagy élmény.