Rögzítsük ezt, hiszen annyira kényelmes kibúvó amúgy: nem, a mai emberekre, pláne nem a mai korra hát miért is lenne ráhúzható a szolgalelkűség, a kisszerű hatalomvágy, a sunyiság, a zsarnokoskodás, sőt, a szolgaság szeretete... Ugyan - dehogy.
A darabról talán fölösleges mesélni. Sikeres előadások sora merül fel a múlt évtizedeiből, s hát maga Bulgakov garancia az elgondolkodtató szórakoztatás magasiskolájára. Amit, tegyük hozzá azonnal, az egri előadás nem visz túlzásba; Szegvári Menyhért rendezése ugyanúgy stilizáltan jeleníti meg a filozófiai síkokat, mint ahogy Csík György elegánsan puritán díszletei. Amelyek között kiemelkedő színészi teljesítményeket láthatunk; a társulat most is, mint az utóbbi években oly sokszor, igen ritka kivételektől eltekintve, igazolja lassan legendát öltő műhelymunkáját. Vérbő szatíra, amit látunk, a hozzávaló rendkívül erős tehetséggel. S mégis - valamennyit fel kell villantanunk a történetből ahhoz, hogy érzékeltessük a színészi játékok nehézségét. Tyimofejev feltaláló létrehoz egy működő időgépet, persze, csak álmában, ám ez az álom roppant élethűvé sikeredik. A kor szorongattatása és az azt megtestesítő házmester tolakodó zsarolása és fenyegetése miatti végső elkeseredésében sikerül működésbe hoznia találmányát, s az a házmestert és egy alkalmi tolvajt a múltba, Rettegett Ivánt pedig a jelenbe hozza. A sztori, nagyon leegyszerűsítve, igazából csak ennyi; minden más személytörténés csak azt mutatja be: a különböző emberek hogyan viszonyulnak az egymástól akár gyökeresen eltérő előjelű zsarnokságokhoz. A többség alkalmazkodik, szól az író lesújtó ítélete, egyéniségéről készséggel mond le, parancsszóra retteg vagy hízeleg, gyűlöl és elárul, jelleme a növényi lét vegetációjának szélirányos esszenciánozása. Bocsánat a szócsinálmányért, tudom, hogy fel sem érhetek Elbert János fantasztikus mondataihoz, de épp ő molyhol a fülemben, még most is. Bravúros szöveg még bravúrosabb visszaadása az előadás élménye; lenyűgöző.Bunsa-Koreckij házfelügyelő és Rettegett Iván: Kaszás Gergő. Briliáns teljesítmény. Igazi sötét lelkű gazember, az a típus, aki annak csavarjaként képes működtetni egy diktatúrát, ám a csúcsán már összeomlik; amihez méltóság is kellene valahonnan, az már számára elérhetetlen. Mondatok tucatjai villódznak itt ránk, egyik sziporkázóbban gondolkodtatóbb, mint a másik, mint például a „te intelligens képűre ittad magad", amihez hát vagy semmit, vagy nagyon sokat fűzhetünk hozzá, a legszárazabb társadalomtudományból. Feleségeit (házmesterné és cárné) Nádasy Erika adja - bámulatosan élethű trampli. Az egyösztönű kampánycsápolók véglényöntudatának lenyomatát látjuk gesztusaiban, halljuk mondataiban, s hát saját nézőbőrünkön érezzük azt a félelmet, amit a hozzá hasonlók besúgásra és szimatolásra mindig kész jelenléte keltett és kelt bennünk. Kiröhögjük, persze, harsányan, a komédia minden pillanatáért nagyon hálásan, ám otthon a szokottnál csöndesebben surranunk be a kapualjba, és a kelleténél hangosabban, lelkesebben köszönünk a szomszédasszonynak... Rácz János a cári íródeák és a bolsevik közhivatalnok szerepeiben hát persze hogy szintén parádézik. A sunyi kétlelkűség klasszicizált karakterét hozza; valami torokszorítóan pompás pillanat az, amikor a trónszék előtt fektében is hajlongva bólint testbeszédével arra a kérdésre: ugye, milyen jó újra rettegni? Görög László kérdi tőle, a tolvaj figurájában; az ő alakítása ismét igazolja színészi egyénisége egyedi ízét: azok közül való, akik - nem kilógva persze az előadások ritmusából - mindig képesek valami extra ízt, valami saját, külön kis játékot csempészni a színpadra. Schruff Milán (Tyimofejev), Hüse Csaba (nagykövet és filmrendező), Szabó Emilia (színésznő) és Szívós Győző (pátriárka és rendőr) úgyszintén teljes tartalommal töltötték ki szerepeiket - segítve, nagyon pontossá és megérthetővé téve a közönségnek címzett végszót: most ki is vagyok?
Kemény és határozott kérdés. Tudunk-e rá felelni?