Szívrablás

A fehér, a vörös és a fekete. Tisztaság, vér, halál. Zsótér Sándor három színes tételben játszatja A velencei kalmár klasszikus történetét az egri színház stúdiószínpadán, ahol a díszlet szerint hangsúlyosan ma van, matracokból összerakott ágy – melynek megvetése és a lepedők színe jelzik a dramaturgiai töréspontokat –, tükörből és monitoron vetített Krisztus-képből álló házioltár, egy irodai forgószék a hetvenes évekből, s fogyasztásra érett Biblia-szendvicsek. Egyetlen szoba, melynek társbérletesei szereplőink, akik a szeretet–gyűlölet kölcsönhatás különböző fázisait élik át.

S valóban, a történet a klasszikus, abban bizony hiba nincsen, Antonio, a kalmár és jó barátja, Bassanio szeretik egymást benne, sőt ez a szeretet már a barátságon is túlmutató. De bármennyire lángol, Bassanio feleségkeresőbe indul, ám örökségét már eldorbézolta, így Antonióhoz fordul a háromezer dukátért. A szerető-szerelmes Antonio pedig adna is, szívesen. Csakhogy épp nem tud, mert hajói mind a tengeren rostokolnak éppen, de ezek megfelelő fedezetnek tűnnek, hogy bátran kezességet vállalhasson az uzsorás Shylock megfelelő összegű kölcsönéért. Akármennyire gyűlöli Shylockot – mert zsidó, s mert uzsorakamatot számít kölcsöneiért –, Bassanióért megteszi. Shylock pedig ad kölcsönt, pedig ő is gyűlöli Antoniót, hiszen rontja az üzletet kamatmentes kölcsöneivel, és mert keresztény. Még kamatot sem kér, csak fura záradékot szab feltételül: ha a pénz nem fizettetik meg időben, kivághat egy font húst Antonio testéből. Bár Bassanio házassága megköttetik – feleségétől egy gyűrűt kap, ami összeköti őket, így soha nem húzhatja le az ujjáról –, Antonio mégsem tudja megadni a kölcsönt, mert hajói feszt a messzi tengeren vesztegelnek. Shylock követeli hát a megállapodott kölcsön ellentételezését: Antonio szívét. A döntésképtelen dózse törvényszéket hívat össze, elbírálandó Shylock követelésének jogosságát. A bíró pedig törvényesnek látja a kontraktust, hiába próbál Bassanio Antonio segítségére sietni, késő. Ám a bíró megtalálja Antonio halálának ellenszerét, csakhogy ezért cserébe Bassanio gyűrűjét kéri.

Ne találjuk fel a melegvizet, a Shakespeare-dráma nyilvánvalóan a szeretet és a gyűlölet nagy szavairól, a szavak mögött rejtező valódiságról, hazugságról és őszinteségről, elfogadásról és intoleranciáról, szeretetéhségről és magányról szól, amit a két síkon (az említett szobában, illetve felette, az Ambrus Mária tervezte keretdíszletet képező kockaépületek falain és azok tetején) játszódó előadás híven és többnyire ötletes eszközökkel, gesztusokkal tolmácsol. (Ezekben a jelzésekben kiemelkedő szerep jut a ruháknak, Benedek Mari első látásra merész és nagyívű jelmezeinek.) A nagy találmány a motivációk különösen érzékletes hangsúlyozása. Mert tulajdonképpen mi a fészkes fenéért ajánlja fel valaki a másikért egy font szabadon választott húsrészét? És a kölcsönt folyósító miért nem elégszik meg a háromszoros profittal, miért ragaszkodik Antonio szívéhez?

Az első kérdésre könnyebb a válasz, már meg is adtuk. Antonio és Bassanio között nem csak barátság van, hanem olyan fajta föltétlen bizalom és odaadás, ami már bizvást nevezhető szerelemnek. Méghozzá olyan komoly és valódi, érdekmentes tiszta – hovatovább: ideális – szerelem, ami engedi még azt is a párnak, hogy elszakadjanak egymástól – tudják, hogy úgyis egymáséi, mindörökre. Így adhat még kölcsönt is Antonio Bassaniónak, és így adhatja gyűrűjét Bassanio a bírónak. A bíró képében megjelenő Portia, Bassanio felesége pedig így köti magához a férfit, hogy azt adja neki, akit a legjobban szeret: Antoniót.

De miért ragaszkodik Shylock Antonio húsához és szívéhez? Igazából ezt ő sem tudja: önmaga előtt rejtve marad a válasz. Bár ezt sosem vallaná be magának, nem a pénzre vágyik a legjobban, hiszen az csinált belőle rideg, érzéketlen embert, ami miatt a lánya is elhagyta (egész vagyonával együtt lépve le). Hanem olyanra, ami neki sohasem volt. Vágyra és szívre. Önigazoló, önsajnáltató lamentálása közepette, megjelenő lázálmaiban az utolsó ruhadarabot is lerántja Antonióról, hogy szembesülhessen a lüktető, csupasz hússal, az elemi vágyat pulzáló, teljes fiatal testtel. Imádja gyűlölni, és gyűlöli imádni – mivel maga nem válhat ilyenné, birtokolni akarja, csak a szívet, és ha már belülről nem megy, akkor a tárgyat, az anyagot magát; a szegény hülye azt hiszi, hogy így a legnagyobb értékhez férhet hozzá: ahhoz, amit soha nem kaphatott meg.

A színészek munkáját a pontos, átgondolt, minden manírtól és sallangtól mentes, tiszta játék jellemzi. Az alapos szerepelemzés, a sarokpontok kijelölése (és az egyetlen pillanatnyi üresjáratot sem engedő, Vas István magyar fordítását felhasználó, izgalmasan sűrűre szerkesztett darabváltozat) Ungár Júliának köszönhető. Mészáros Máté emberi mivoltában szánnivaló, az életet maga mellett elengedő, önmagát egyáltalán nem ismerő Shylockja, Ötvös András önfeláldozó, minden homoszexualitás-sablont mellőző, de a szerelmet és a testét birtokba vevő pecsételést is büszkén vállaló, az élettől való megfosztatásától való félelmét sem szégyellő Antoniója, Járó Zsuzsa patikamérleg-precizitással tervező, mindenkinél élesebb logikával, ragyogó racionálitással operáló, s mindebbe a nőiséget pontosan belekomponáló Portiája azok a karakterek, akik az előadást valóban sikerre viszik. Rájuk teljes értékűen rímel Bányai Miklós Bassanióként, Bozó Andrea mint Nerissa, valamint Vajda Milán Lanzelo, Lanzelo apja és a dózse hármas szerepében.

Bár Shakespeare drámája látszólag általános értékű példabeszéd, a befejezés szokatlan komorsága is utal arra, hogy itt és most többről van szó. Nem egy egyszerű tanmese ez, hanem mostanában, mifelénk (ebben a társbérletben), ahol a gyűlölség lassanként ismét felemeli a fejét, ahol az embereket nem egymás értékeinek meglátása, hanem az attól való megfosztása élteti, ahol az érdek és az irigység elfeledteti az emberekkel azt, hogy saját életüket éljék, szóval ott az egyik legfontosabb és legégetőbb aktualitás, amit csak említeni lehet.