2008. október 8.
Iván, a rettentő
Cármester
Precízen kidolgozott jellemek, parádés színészi játék és szellemes szövegfolyam fogadja azokat a szórakozni vágyókat, akik délutáni vagy esti programként a Gárdonyi Színház Iván, a rettentő című előadását választják. A vadkommunizmust és IV. Iván cár korszakát áthallásosan összefolyató Bulgakov-drámát nem véletlenül tiltották be mondvacsinált okokra hivatkozva a Sztálin-rezsim alatt: a komédia mögött komoly kritikai tartalom lappang, de elsősorban nem politikai, hanem társadalmi, mert meglehetős odaadással és lelkesedéssel vagyunk képesek működtetni a diktatúrákat, legyen szó a hétköznapi despotizmusról vagy az abszolút hatalomgyakorlásról.
A történet szerint egy Tyimofejev nevű feltaláló az időgép megalkotásán ügyeskedik, amikor a közösségi rádió operaközvetítésén úgy felhúzza magát, hogy rögvest elalszik székében, és álmában valóra válik nagy terve: működni kezd masinája. Ennek következtében IV. (Rettegett) Iván, a XVI. század véreskezű uralkodója, akinek sikerült megszerveznie az Orosz Birodalmat, átrepül az 1930-as évek Moszkvájába, a házfelügyelő és egy rabló pedig átkerül az 1500-as évek közepébe, a cári palotába. A Rettegett Iván és a házmester kísértetiesen hasonlít egymásra, úgyhogy innentől a komikum forrása adott.
A két kor közötti áthallás legplasztikusabban a karakterekben ölt testet, hiszen mind a két „színben” ugyanazok a szereplők játszanak, akik mind egy-egy archetípust testesítenek meg. A Spakkot és az Íródeákot játszó Rácz János a minden körülményekhez simulékonyan alkalmazkodó „bólogatójános”, a filmrendezőt és a svéd nagykövetet megformáló Hüse Csabával együtt, aki annyiban különbözik társától, hogy gerince talán nem nyúlánk plazmából, hanem kaucsukból készült. Miloszlavszkij szerepében Görög László mind a két dimenzióban az életművész karakterét hozza, aki intelligenciájából adódóan képes a fennálló rendszer gyengeségeit a saját oldalára fordítani, ám a végletekig önző, filozófiája pedig kimerül az öncélú hedonizmusban. Nádasy Erika a „kor Nője”, annyit enged meg magának, amennyit megengednek neki, tulajdonképpen csak arra képes, hogy a belétáplált értékrendnek megfelelően kialakított satujában éljen, legyen szó a cárné vagy a házfelügyelő szerepéről, de Szívós Győző is ismerően fest az „állam ökle” szerepében.
Talán ez a kulcsszó valamennyi karakterhez Tyimofejev feltalálón (Schruff Milán szerethetően esetlen és kedvesen megszállottként mutatja), és a magával ragadóan játszó Szabó Emília figuráin (Tyimofejev szeretője, illetve fergeteges műbalhékat levezénylő feleség) kívül: a skatulya. Mindenki boldog egyszerűségben elvegetál a világosan megszabott, szűk határok mentén, és kicsinyesen ragaszkodik ahhoz a szánalmasan parányi, úgynevezett „élethez”, ami jutott neki. Minden rendszer az emberi korlátoltságra épül, azokra az agymosott zombikra, akik saját vélemény híján mások véleményét vallják kritikátlanul magukénak, mert sokkal könnyebb felelősség és önálló akarat nélkül élni. Ezt használta ki Rettegett Iván és ezt használta ki Bulgakov korában Sztálin is.
Ennek az állapotnak a kegyetlenül humoros installációja Kaszás Gergő Ivan Vasziljevics nevű házmestere, aki próbál megbirkózni a házfelügyelő-képző szemináriumon bemagolt latin szavakkal, de még az orosz sem megy neki úgy igazán, nemhogy a latin, minden esetre a házban szinte korlátlan hatalommal bír (nem is csoda, hogy gyorsan megtalálja helyét a cári udvarban is), és ugyancsak Kaszás Gergő formálja meg Rettegett Ivánt, aki képes istenként létezni emberek szemében. A két alakításra talán a fergeteges szó a legmegfelelőbb, amihez nagyban hozzájárul a dramaturg, Jónás Péter munkája is, aki az eredeti darabot átdolgozva olyan, a mi mindennapjainkból ismert tragikomikus nyelvezettel ruházta fel a darabot, amiben a színészek maradéktalanul ki tudnak teljesedni.
A rendező, Szegvári Menyhért nem durrogtat látványos effekteket és üres formai bravúrokat azért, hogy lekösse a közönséget, bár árnyjátékai és zenei betétjei érzékletesen és kedves főhajtással idézik meg Szergej Eizenstein 1945-ben készült filmtörténeti klasszikusát, a Rettegett Ivánt. Átgondolt és pontos karakterei még az olykor kissé cselekményhiányos részeknél is magával sodorják a nézőt, mindössze egyetlen dologtól idegenkedhetünk kicsit: ez a végére odabiggyesztett csonka jelenet, ami pont a gondolkodás egy részének terhét veszi le a néző válláról. Megfosztja a közönséget attól, hogy eldöntse, vajon amit látott, abból minden álom volt-e, vagy valami esetleg tényleg megtörtént belőle, ugyanis a feltaláló kikapcsolta a rádiót, mielőtt elaludt, az ébredésnél mégis vadul szól a zene...
Nincs mese: meg kell nézni.
A két kor közötti áthallás legplasztikusabban a karakterekben ölt testet, hiszen mind a két „színben” ugyanazok a szereplők játszanak, akik mind egy-egy archetípust testesítenek meg. A Spakkot és az Íródeákot játszó Rácz János a minden körülményekhez simulékonyan alkalmazkodó „bólogatójános”, a filmrendezőt és a svéd nagykövetet megformáló Hüse Csabával együtt, aki annyiban különbözik társától, hogy gerince talán nem nyúlánk plazmából, hanem kaucsukból készült. Miloszlavszkij szerepében Görög László mind a két dimenzióban az életművész karakterét hozza, aki intelligenciájából adódóan képes a fennálló rendszer gyengeségeit a saját oldalára fordítani, ám a végletekig önző, filozófiája pedig kimerül az öncélú hedonizmusban. Nádasy Erika a „kor Nője”, annyit enged meg magának, amennyit megengednek neki, tulajdonképpen csak arra képes, hogy a belétáplált értékrendnek megfelelően kialakított satujában éljen, legyen szó a cárné vagy a házfelügyelő szerepéről, de Szívós Győző is ismerően fest az „állam ökle” szerepében.
Talán ez a kulcsszó valamennyi karakterhez Tyimofejev feltalálón (Schruff Milán szerethetően esetlen és kedvesen megszállottként mutatja), és a magával ragadóan játszó Szabó Emília figuráin (Tyimofejev szeretője, illetve fergeteges műbalhékat levezénylő feleség) kívül: a skatulya. Mindenki boldog egyszerűségben elvegetál a világosan megszabott, szűk határok mentén, és kicsinyesen ragaszkodik ahhoz a szánalmasan parányi, úgynevezett „élethez”, ami jutott neki. Minden rendszer az emberi korlátoltságra épül, azokra az agymosott zombikra, akik saját vélemény híján mások véleményét vallják kritikátlanul magukénak, mert sokkal könnyebb felelősség és önálló akarat nélkül élni. Ezt használta ki Rettegett Iván és ezt használta ki Bulgakov korában Sztálin is.
Ennek az állapotnak a kegyetlenül humoros installációja Kaszás Gergő Ivan Vasziljevics nevű házmestere, aki próbál megbirkózni a házfelügyelő-képző szemináriumon bemagolt latin szavakkal, de még az orosz sem megy neki úgy igazán, nemhogy a latin, minden esetre a házban szinte korlátlan hatalommal bír (nem is csoda, hogy gyorsan megtalálja helyét a cári udvarban is), és ugyancsak Kaszás Gergő formálja meg Rettegett Ivánt, aki képes istenként létezni emberek szemében. A két alakításra talán a fergeteges szó a legmegfelelőbb, amihez nagyban hozzájárul a dramaturg, Jónás Péter munkája is, aki az eredeti darabot átdolgozva olyan, a mi mindennapjainkból ismert tragikomikus nyelvezettel ruházta fel a darabot, amiben a színészek maradéktalanul ki tudnak teljesedni.
A rendező, Szegvári Menyhért nem durrogtat látványos effekteket és üres formai bravúrokat azért, hogy lekösse a közönséget, bár árnyjátékai és zenei betétjei érzékletesen és kedves főhajtással idézik meg Szergej Eizenstein 1945-ben készült filmtörténeti klasszikusát, a Rettegett Ivánt. Átgondolt és pontos karakterei még az olykor kissé cselekményhiányos részeknél is magával sodorják a nézőt, mindössze egyetlen dologtól idegenkedhetünk kicsit: ez a végére odabiggyesztett csonka jelenet, ami pont a gondolkodás egy részének terhét veszi le a néző válláról. Megfosztja a közönséget attól, hogy eldöntse, vajon amit látott, abból minden álom volt-e, vagy valami esetleg tényleg megtörtént belőle, ugyanis a feltaláló kikapcsolta a rádiót, mielőtt elaludt, az ébredésnél mégis vadul szól a zene...
Nincs mese: meg kell nézni.
Forrás: szinhazajanlo.hu
