Az Alice Csodaországban egy látomás, egy, a maga töredezettségében koherens mítosz, egy többdimenziós – és ekképpen életkorhoz nem kapcsolható – mese. Hogy Lewis Carroll fejéből hogyan pattant ki Alice mitológiája, az a rossz nyelvek szerint meglehetősen könnyen magyarázható, hiszen a XIX. század jó része telt az ópium égisze alatt, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyrészt a rossznyelvek azok rossznyelvek, másrészt, ha ezen múlna a dolog, akkor most belefulladnánk a zseniálisabbnál zseniálisabb történetekbe. Mindenesetre szerkezetében és képeiben van, aki a gyermeki fantáziát, és van, aki a hallucinációkat véli felfedezni, és valószínűleg mindkettőnek igaza is van, amely kettősséget sikerült megragadnia Dömötör András rendezőnek is, aki ezt a lazaszövetű delíriumos álmot sejtelmesre hangszerelt dalbetétekkel, látványos fényjátékokkal, videóbetéttel megsegített koncerttel, és kellően irreális, de pontosan kidolgozott karakterekkel állította színpadra.

A matematikus író előtt tisztelegve, néhány bonyolult (vagy csak bonyolultnak hangzó?) logikai okfejtés, és érintőlegesen néhány komoly kérdés is felüti fejét az előadásban, mint az, hogy „Ki vagyok én?” – Alice alapkérdése, „Miért sietünk, ha nem is tudjuk a célt?” – a Fehér Nyúl karaktere, „Mi az idő?” – a Márciusi Nyúl problémája, „Mi dolgunk a világban?” – a Hernyó alapkérdése, és még lehetne sorolni, de ezek mind csak megjelennek, majd hirtelen tova is tűnnek, mint amikor mi is gyorsan megpróbálunk szabadulni ezektől a kérdésektől, ha véletlenül figyelmünk homlokterébe kerülnek, hiszen mindannyi félelmetes kérdés. Csak megpiszkáljuk őket, aztán szemellenzőt húzva továbbállunk. Ez a félelem tükröződik vissza Horgas Péter sikoltó Alice-arcképekkel mintázott díszletében, ami bár kissé frusztrált hangulatot kölcsönöz az előadásnak, nem nyomja rá bélyegét, hiszen a néhol matinéra emlékeztető, néhol felnőttesen szórakoztató jelmezek (Nagy Fruzsina) és a fegyelmezett, de főleg a koordináltan önfeledt, légies színészi játék (és itt a játék akár szó szerint is értendő) bőven ellensúlyozza a riadalmat.

Ötvös András lehetetlenül riadt Fehér Nyula, illetve opportunizmusában végtelenül kisstílű és kicsinyes Homárja lehengerlően szórakoztató (a raszta Hernyóról nem is beszélve), Schruff Milán lazulós Macska-rapje (talán a legnagyobb és legjobban működő rendezői ötlet) egy hibátlanul összerakott performansz, és ő a darab egészében jól működő ikerpárt alkot a hipermobilis Bányai Miklóssal, de Mészáros Máté és Vajda Milán folyamatosan tüsszögő szakácsai (kísértetiesen emlékeztetnek egy iskolai menza sztereotipizált munkamoráljára) is emlékezetes pillanatok az előadásból. Az Alizt játszó Járó Zsuzsa pedig egyszerre anyátlan és dacos hétéves, de inkább csak dramaturgiai kapocs az egyes jelenetek között: ekképpen útikalauzunk eme rém fura tripen.

A leírtak ellenére azt kell mondjam, hogy az összhatás mégis elmarad a várttól. A szárnyaló fantázia néhol szárnyaszegetten zuhan a porba. Mintha az alkotók néha megijedtek volna attól, hogy mi is fog történni, ha egy másfélórás lázálom kerül a publikum elé, így az „alteroknak” nem elég alter, a kőszínházi stílust kedvelőknek pedig nem elég kőszínházi. Néhány jelenet (például a találkozás a Tojással vagy az elmélkedés a Márciusi Nyúllal) megtöri az átgondoltan felépített dramaturgiát és az abból pulzáló erőt, ami akkor nem lenne baj, ha ezek sarokpontjai lennének a történetnek (ugye a „Nagy Mondanivaló”), de nem azok, és így fékező hatásuk nehezen értelmezhető az előadás kontextusában.

Félreértés ne essék, az előadás színvonala így is magasan az átlag felett található, úgyhogy bátran fogjuk karon az egész családot, és üljünk be nyugodt szívvel a Gárdonyi Géza Színházba. Ha megtesszük azt a szívességet magunknak, hogy szabadon eresztjük a fantáziánkat, akkor garantáltan nagyon élvezetes lesz a színházban töltött bő másfél óra.