A közelmúlt és a jelen manifeszt antiszemitizmusa kiélezte A velencei kalmár XX. századi értelemben vett aktualitását, született is ennek megfelelő, a drámát és a publicisztikát magas színvonalon egyesítő előadás, az Alföldi Róberté. Zsótér Sándor most bemutatott egri rendezése, anélkül, hogy lemondana a kortárs gondolkodás érvényesítéséről, ami minden valamirevaló színházi előadás alapja, túllép a közvetlen időszerűség hétköznapi szféráján, és az emberi viszonyok általánosabb, mélyebb, úgyszólván antropológiai vizsgálatára vállalkozik. Ehhez Shakespeare-t is újra föl kellett fedeznie, le kellett ásnia a felszín mögé, túl kellett lépnie a konvencionális "zsidókérdésen", amely mást jelentett a reneszánsz Angliában, mint amit a holokauszt óta jelent, és be kellett bizonyítania, hogy a darabot nem szabad leegyszerűsíteni a "Shylock-problémára". (Jellemző az a máig gyakori tévedés, hogy Shylock a darab címszereplője, ő a velencei kalmár, holott Antonio az.) Zsótért az a kihívás érdekli, hogy vajon a shakespeare-i eredetiben, amelyet - miként a szerző többi darabját is - évszázadokon át az emberi tenyészet jellemgazdag ikonográfiájaként játszottak (s amelyben Shylock eo ipso komikus figura volt), benne rejlik-e az az életmodell vagy társadalmi modell, amelyet érzékelhetően csak későbbi korok történelmi kataklizmái társítottak hozzá. Magyarán ráismerünk-e a drámában mai önmagunkra? Még egyértelműbben: változott-e az évszázadok során a világ lényegi természete?
A válaszhoz Zsótér a darab alapvető konfliktusát - az érzelmi felindulás és a jog között feszülő ellentétet - teszi vizsgálat tárgyává. A szívnek vagy a törvénynek kell érvényt szerezni? A szív a szeretet metaforája (A velencei kalmárban több annál, hiszen mint kialkudott zálogot, ha nem is a szívet, de egy font húst in concreto kellene kivágni Antonio testéből), a törvény az a szabálygyűjtemény, amely a jognak érvényt szerez. Shylock a törvényre hivatkozva ragaszkodik ahhoz, hogy belevágjon Antonio testébe, Portia ugyancsak a törvényre hivatkozva akadályozza meg, azzal az érvvel, hogy csak húsról volt szó, vérről nem, tehát vágjon Shylock nyugodtan, de ha csak egy csepp vér is hullik, halál fia. Az érvelés jogi szempontból - ha lehet egyáltalán jogról beszélni a darab mesébe hajló keretei között - körmönfontnak tetszik, de éppen ez ad rá lehetőséget, hogy a törvény mindenhatóságát megkérdőjelezzük. Ha valaki valakinek a vérét kívánja (nevezzük képletesen így Shylock szándékát), azt lehet ugyan törvénnyel szankcionálni, de a gyűlölködést kísérő verbális szándék, és ami egy fokkal több, az adott esetben cselekvésbe forduló tettrekészség súlyosabb válság annál, hogysem jogi szabályozással el lehessen intézni. Ha úgy vesszük, ezt a konfliktust éljük át, amikor arról vitatkozunk, hogy törvénybe iktassuk-e bűncselekmény gyanánt a gyűlöletbeszédet, s ha megtesszük, elintézettnek vehetjük-e az orvosolni kívánt társadalmi problémát. A törvényt mindig ki lehet csavarni, a társadalmi kór a szankcióktól nem enyhül.
A gyűlöletbeszéd akkor fordulna tettbe, amikor Shylocknak bele kellene vágnia a kést Antonióba. (Már Gábor Miklós is beszélt saját Shylock-alakításával kapcsolatban erről a dilemmáról: hogy kezd hozzá az ember az ilyesmihez, hogy tartja a kést, hol ejti a vágást, egyáltalán: hogy néz szembe az eddig csak kilátásba helyezett tett gyakorlati végrehajtásával?) Zsótérnál ez hosszan kitartott, kimerevített pillanat: Shylock Antonio mögött áll, és a hóna alatt átnyúlva, szinte karjában tartva őt, bénult helyzetben emeli a kést. Ugyanez a kép később megismétlődik: ezúttal Bassanio tartja ugyanígy Antoniót. Shylock és Antonio gyűlöli, Antonio és Bassanio szereti egymást, és a képi rím mintha azt sugallná, hogy ellentétes végletek helyett kínzó, bonyolult, feldolgozhatatlan érzésekről van szó. Shylock és Antonio kölcsönös gyűlölete ugyanúgy irracionális, mint Antonio és Bassanio kölcsönös szeretete, az előbbit előítéletek, hisztériák, önzések táplálják, az utóbbinak az eltérő biológiai ösztön szab egy ponton túl gátat. Gyűlölet és szeretet komplexitásának, az emberi természet ambivalenciájának jelképe, hogy a "szerződéskötés" után a három alak egymás mellett, szinte egymás ölébe hajtott fejjel hever a földre tett párnákon - a pillanat nem nélkülözi a játékos iróniát.
Az előadás egésze sem. A háttérre egy gyakran visszatérő szívoperáció filmje vetül, a metafora így valóságossá válik, látjuk, milyen az, amikor kivágnak az emberből egy darabot, az "érzelmek központját". Antonio maga is szívhangot hallat, amikor hajóinak elsüllyedéséről értesül, "hangosan dobog" a szíve (a szerepet játszó Ötvös András dobogtatja szájjal), és a lakásban lévő kis, vásári szentképek is sugározzák a maguk szívbéli fényjeleit (nem csodálkoznék, ha a kínai piacon lehetne beszerezni őket). A lakás csak jelzi a mai, közepesen szituált lakótelepi átlagot, átlagbútorokkal, íróasztallal, tévével, földre dobott matraccal - Ambrus Mária díszlete -, amely mögé körívben homoruló lakótelepi blokk sokemeletes, megmászható fényképházsora emelkedik a stúdiószínpadon. Ez amolyan közös lakás, a darab összes szereplője "itt lakik", a földre dobott matrac is közös ágy, a színészek időnként más színű lepedőket raknak rá, és áthúzzák a párnákat. Nem a reálszituáció, inkább az általános hazai komfortérzet kedvéért. Hogy lehessen tudni, itthon vagyunk. Valami puha panelérzés kerít hatalmába az előadást nézve, a színészek is otthonosan mozognak, nem sietnek, kis játékbabákat sétáltatnak, belakják a teret a földön is, a panelra hágva is. Csak egyszer imitálják némán, magukból kivetkőzve egy utcai randalírozás pantomimját. Gyakran átöltöznek kis kofferokból - ezek Portia ládikáinak szerepét is betöltik - Benedek Mari hétköznapi viseleteket fölstilizáló ruháiba, így Portia és Nerissa se "álruhát" visel ügyvédként és írnokként, hanem valódit. A Portiát játszó Járó Zsuzsa aztán ugyanolyan tárgyilagos, kegyetlenül laza, értelmiségi fölénnyel szereli le a törvényre hivatkozó Shylockot, ahogy a vőlegényét leckézteti.
Rosszul mondom, játszikot nem ismernek az egri színészek, azok is, valóban. Nincs "alakítás", létezés van, magas színvonalon. Csak a bohóc Gobbókat spilázza el két hangon, remekül Vajda Milán. Bányai Miklós Bassaniója, Bozó Andrea Nerissája, Mészáros Sára Jessicája, Nagy András Lorenzója, Lisztóczki Péter Gratianója, Balogh András Tubalja egyszerű ismerősünkként lép ki a ("színjátszó") panelból. Ötvös András mint Antonio és Mészáros Máté mint Shylock - az egyik a bizonytalan közérzetéből menekül a kalandba, a másik az "Írás" bizonyosságához menekül vissza - rövid záródialógust folytat. Kezdet ez vagy vég? Csak azt tudom, hogy kiváló előadás.