Itt van Moszkva és benne egy ház, a hozzá tartozó házfelügyelővel, és egy őrült tudóssal, aki időgépet fabrikál szűk bérleményében, mellyel egy óvatlan pillanatban mind a ház felügyelője, mind az éppen arra tévedt dörzsölt rabló az 1580-as években, Rettegett Iván, a véreskezű cár udvarában találja magát. S hogy még kacifántosabb legyen a történet, az uralkodó négyszáz évet előre repülve az időben az 1930-as évek Moszkvájába érkezik. A bonyodalom máris adott, de van-e nekünk egyáltalán közünk a hírhedett és rettegett XVI. századi orosz cárhoz, bizonyos Ivánhoz, s van-e közünk ehhez a múlt század ’30-as éveiben élt moszkvai házfelügyelőhöz? Érdekelhet minket, hogy kiket, s milyen válogatott eszközökkel üldözött és gyilkolt, gyilkoltatott meg emez, s kiket, miként árult be amaz? Van nekünk elég bajunk a mi mostani, gazdasági válságtól, létbizonytalanságtól, meg- és szétosztottságtól sújtott Kárpát-medencénkben, semhogy a legendásan nagy orosz lélekkel foglalatoskodjunk!
De ha mindezekhez nincs közünk, akkor miért kellett szép mosolyokat adni házmesterünknek Cseh Tamás és Bereményi Géza szerint, e hegyektől ölelt kis-nagy ország szívében, Budapesten, azokban az átkozottan is áldott ’60-as években?
Bulgakov a világ egyik legszörnyűbb elnyomatásában, a sztálinizmusban írta és ebbe, a diktatúra által megnyomorított Moszkvába, valamint annak négyszáz év előtti megfelelőjébe, Rettegett Iván udvarába helyezte történetét. Ezzel a párhuzammal mutatva rá a cári és a kommunista önkény hasonlóságaira. S bizony, vagyunk még jó néhányan, akik éltek vagy beleszülettek abba a besúgásokra és besúgókra épülő rendszerbe, melyben nagyon meg kellett gondolni, ki előtt mit mondhatunk. Mert bizony a Rákosi-rezsim és a mostanában sokak által visszasírt kádárizmus ugyanezekre az alappillérekre építette uralmának utóbb egyik pillanatról a másikra összeomló bástyáit. Tette ezt más, kifinomultabb, de éppen ezért gyakran még aljasabb eszközökkel, mint hajdan Joszip Viszárjonovics generalisszimusz rettegett rémuralma idején. Bereményi szövege tehát a házmesterről nem véletlen, hisz itt Magyarországon, a II. világháborútól a rendszerváltásig éppen úgy a jelképként hatalmassá nőtt házfelügyelők uralták a mindennapokat, s dönthettek sorsok vagy akár életek fölött. Abban a rendszerben, melyet akkoriban suttogva, esetleg biztonságot adó társaságban így hívtak: „Az eszme diadala a józan ész fölött.” Érdekes lenne egyszer utánanézni – ha a hol eltűnő, hol föl-fölbukkanó kartonokból és a III/III-as dokumentumokból még lehet –, hogy ezek a vélt biztonságban elejtett megjegyzések utóbb hány jelentésben kerültek mindenféle tartótisztek asztalára.
Be kell hát látnunk, mégsem mehetünk el közömbösen sem a moszkvai házfelügyelő, sem a hajdan élt rettegett cár mellett, mert ismerjük mindkettejüket. A most, itt Egerben Kaszás Gergő arcéle mögé bújó alakokat nem kell bemutatni nekünk. Pontosan meg tudjuk mondani ugyanis, hogy a szomszéd utca második házában lakó összevont szemöldökű férfi tett arról annak idején, hogy apánk ne léphessen tovább a vállalati ranglétrán, meg azt is, hogy a nővérünknek a szemben lakó szőkén mosolygó asszonyság miatt nem sikerült sohasem bejutnia az egyetemre. S arra is emlékszünk, hogy szűk albérleteink felé botorkálva önkéntelenül húztuk ki magunkat katonásan a házmesteri lakás gangra nyíló ablaka előtt, s igyekeztünk rakoncátlan lépteinket egyenes irányba terelni, legalább az első lépcsőfordulóig, magunkra erőltetve a szocialista fiatal célratörő egyenességének látszatát.
Ha pedig Kaszás Gergőt választotta a rendező Szegvári Menyhért, hogy eljátssza ezt a két egymásba fonódó, gabalyodó, két korszakot összekötő figurát, a cárét és a házfelügyelőét, hát jól tette. Kaszás ugyanis remekel mindkét szerepben, bár a házmesterében talán jobban otthon érzi magát. Cájgnadrágban sokkal inkább félelmet keltő, mint hermelinpalástban. Görög László, mint a Zsorzs Milanovszkij, az agyafúrt rabló, fantasztikus komikusi vénáról és játékos kedvről tesz tanúbizonyságot. Megteremti a valódi kontinuitást a cári udvar, a XX. század ’30-as évei és akár napjaink közt. Megmutatja, hogy a dörzsöltség vagy akár a szélhámosság bármely korban működőképes lehet. Kár azonban, hogy ők ketten, akik a darab szerint annyira egymásra vannak utalva, oly kevéssé játszanak össze. Mindketten teszik a dolgukat, nem is rosszul, de valahogy egymás mellett játszanak el, ki-ki a maga aktuális pecsenyéjét sütögetve a színpadon. Az alpárian közönséges házfelügyelőnét és a cárnét Nádasy Erika alakítja remekül. Nála érthető, hogy igazán az előbbiben tobzódik, hisz a cárné szerepe inkább csak jelképes a darabban, mintsem komoly jellemformálásért kiáltana. Schruff Milán az ifjú feltaláló szerepében remek, érzékeny alakítást nyújt. A komikusi vénának Rácz János sincs hiányában, s ezt a tehetségét kamatoztatja is az előadásban, csakúgy, mint Hüse Csaba. Szabó Emíliát ugyan már láthattuk Egerben, de most először úgy, mint a társulat tagját. Teljesítményét látva azt mondhatjuk, jó választás volt, hogy szerződtette a színidirektor. Szívós Győző amúgy sem elhanyagolható testméretét még magasabbra emelték a rendőrség hatalmának hangsúlyozása érdekében, s ezzel ki is magaslik a többiek közül.
Természetesen a színészi játék igencsak meghatározó egy produkcióban, de az sem mellékes, milyen szöveget adnak az aktorok szájába. Ez esetben Jónás Péter dramaturg keze nyomán egészen modern nyelvezettel, mai poénokkal lepett meg a bulgakovi, de újjávarázsolt textus. Ezek által a mai utalásokkal, szófordulatokkal azok számára is érthetővé vált a darab, akik szerencséjükre fiatalabbak annál, hogy személyes tapasztalataik lennének a kommunista diktatúra koráról. Talán néha túlburjánzanak a mégoly szellemes kiszólások, mint például a gyakorta fölcsendülő „reakciós szopórém” szókapcsolat.
Szegvári Menyhért e különleges, két egymástól egészen eltérő helyen játszódó darabhoz díszlettervezőnek azt a Csík Györgyöt szerezte meg maga mellé, akivel már jó néhány közös produkciót jegyeznek. Csík pedig jól működő, a ’30-as évek Moszkvájában nagyon egyszerű s szegényes, míg a cári udvar jeleneteihez kifejezetten és hangsúlyosan gazdag díszletet és ruhákat álmodott. E hatalmas különbségek is segítik a színészeket, amikor helyet kell találniuk a saját koruk jeleneteiben, meg akkor is, amikor a merőben más környezetbe cseppennek az időgép jóvoltából.
Szegvári az első felvonásban még erős kézben tartja az előadást, s a történet szálait, de úgy tűnik, mintha a második részre elfáradt volna, s már nem tudta olyan precízen továbbfűzni a történetet, a megkezdett úton tovább vezetni színészeit. Így ebben a részben helyenként leül az előadás, már nem szólnak úgy a poénok, némi tanácstalanság látszik a játszókon, s feszengés vesz erőt a nézőn. A végére a rendezőnek majdnem sikerül odáig fölhúznia a produkció fonalát, mint ahol az első etapban elvesztette. Az előadás íve azonban addigra sajnos megroppan.
Ha nem hibátlan is ez az egri előadás, mégis fontos volt Bulgakov ezen művét éppen most elővenni. Sok minden más, új hangsúlyt kapott a megszépítő vagy a legrútabb igazságot is föltáró messzeségből. Talán éppen e miatt a feltárás miatt igazolja ebben a rendezésében is Szegvári azokat az Iván, a rettentőben elhangzó szavakat, melyek szerint: „Színház nélkül nincs kultúra.”
Tegyük hozzá, ha a színház betölti valódi szerepét, akkor történeti tisztánlátás sincs nélküle!