A történetírás veszélyesebb, mint maga a történelem. Ezt mondja Decsi János, a történetíró – Ötvös András megformálásában – Az állhatatlanban. S fölteszi a kérdést, ha nem tudja, mi az igazság, hogyan írhatná le az igazat. Azt a szerző, Márton László sem tudhatja, átláthatóvá lehet-e tenni a történelmet, de kísérletet tesz rá, amikor egy roppant zilált történelmi kort és talán még ziláltabb jellemű fejedelmet állít trilógiájának középpontjába. Erdély XVI. századi hányatott sorsát, a történelem egyik tán nem eléggé ismert korszakát, egy több szempontból is vitatható fejedelmet, aki gyermekfejjel került hatalomra, lemondásokkal és shakespeare-i tragédiákba illő fordulatokkal teli pályáján evickélt az eseményekkel, az országát valamint személyét befolyásoló tényezők sodrában. Hóman-Szekfű Magyar történetében azt olvashatjuk, hogy ekkortájt Erdélyben a fejedelem volt az egyedüli akarat, s ez az akarat Zsigmond személyében gyöngén, kihagyóan, kiszámíthatatlan rendetlenségben dolgozott. Mártont éppen ez, az oly igazán vitatható személyiség izgatta, amikor megírta trilógiáját.
Történelmi játék, mondja a műfaji meghatározás, ám ez a mű, az első részhez, A nagyratörőhöz hasonlóan sokkal inkább szövegcentrikus, filozofikus mű, mintsem olyan, amely igazi játékot engedne a színpadon. Talán épp ezt érezve döntött úgy a rendező, Csizmadia Tibor, hogy szokatlan díszletek közt próbálja megmutatni mindazt, amit a szerző a közönség elé kívánt tárni. Az előző részben egy meredek háztető adta a játék alapjául szolgáló izgalmat, most Csanádi Judit remek díszlettervezői leleményével a színpad előtt és mögött is nézők ülnek. Két oldalról láthatják a történéseket. A néző mintegy átláthat a történeten, át a történelmen, s a hajdan élt főszereplők jellemén is. S ezen az átláthatóságon túl a színpad és a történelem túlsó oldalán meglásson mai arcokat is, amelyek éppen úgy visszatekintenek rá át évszázadokon, tragédiákon és sorsokon.
Ez a szcenikai megoldás egészen új kihívás a színészeknek is, akik számára inkább az a megszokott, hogy egy irányba játszanak. Ettől most kénytelenek elszakadni, s teszik ezt a rendező jól átgondolt koncepcióját követve kifogástalanul. A néző bármely oldalon ül is, nem csorbul az élmény, ám egyes jelenetek, mondatok és gondolatok más hangsúllyal szólnak az egyik, illetve a másik oldalon. Márton László szófüzérei élményszámba mennek. Az író remek, a XIX. században használt klasszicizáló, gyönyörű, dallamos nyelvezetet adott művének. Elérve ezzel, hogy minél inkább bele lehessen kerülni elmúlt korok embereinek életébe, gondolataiba.
Aki látta a trilógia előző részét, az tudhatja, ott a szereplők furcsa, mai, makulátlan sportruházatra hasonlító jelmezekben tűntek föl a színen, s hogy micsoda véres leszámolással végződött az az előadás. Nagy Fruzsina jelmeztervező ezen előzmények nyomán folytatta a gondolatot. Azok A nagyratörőben oly tiszta köntösök immár bepiszkolódtak, vércsatakossá váltak, jelezvén, hogy immár végleg elveszett az az akkori ártatlanság, amely a gyermekfejjel hatalomra került Zsigmondot még jellemezte. A köntösökből háromcsíkos adidas vérfürdőköpeny vált.
Óhatatlan egy többrészes mű esetében, hogy az újabbat összehasonlítsuk a korábbival. Bár egy-egy rész önállóan is megállja helyét, de érdemes folyamatában szemlélni a történetet és az abban szereplők jellemének alakulását is. Így izgalmas igazán, hogy honnan indultak, hol tartanak és hová képesek eljutni a szereplők. Schruff Milán Báthory Zsigmondként megőrizte alakításában azt a lebegést és bizonytalanságot, amit A nagyratörőben láttunk tőle, de még inkább érezhető rajta az a jellemvonás, amelyet a második rész címében jelez a szerző. Mészáros Máté Geszti Ference végre itt kiteljesedik, s igazi, mély jellemábrázolásról tesz tanúbizonyságot, csakúgy, mint Nagy András Jósika István, a kancellár bőrében. Rég láthattunk tőle ennyire átgondolt és jól megvalósított szerepformálást. Járó Zsuzsa megrázó özvegy Kovacsócziné szerepében. Bozó Andrea, mint Zsigmond felesége, finom eszközökkel is meggyőző. Kaszás Gergő prédikátora újabb, magasabb szférába emeli jelenetével az egész produkciót. Rajtuk kívül talán a legmagávalragadóbb alakítást Venczel Valentin nyújtja láthatóan tudatos színrelépésével.
Az, hogy sikerül-e, s egyáltalán kell-e átláthatóvá tenni a történelmet, nem bizonyos. Ám az tény, hogy ezen az egri előadáson átfúj és átsöpör a história viharos szele.