2009. március 2.
Angyalok vigyázzák lépteinket
ALKOHOLISTÁK A SZÍNHÁZBAN Visky András darabjának ősbemutatója az egri stúdiószínpadon
Nem azért járunk színházba, hogy megnézzünk egy történetet, hanem hogy együtt legyünk – véli Visky András erdélyi magyar író, az Alkoholisták című darab szerzője, amelynek ősbemutatója az egri Gárdonyi Géza Színházban volt.
Legtávolabb az alkohol mámorába fulladt ember meg- vagy elítélése áll Visky Andrástól. Sokkal inkább együtt- és beleérzést vár el nézőitől.
Kocsmába nem csak azért megy az ember, hogy lerészegedjék, hanem hogy ne legyen egyedül. Ott vannak ugyanis azok az átkozott kocsmapultok és azok az áldott csapos lányok. Előbbinek jól neki lehet támaszkodni, miközben a kéz a söröskorsó fülére fonódik úgy, hogy belefehérednek az ujjak. S az a kéz csak akkor engedi el azt a hideg üveget, ha a kisebb, de annál gonoszabb pohár felé mozdul. Utóbbival pedig át lehet beszélni a világ sorát egy-egy unalmas délutánon, mindaddig, míg estefelé gyülekezni kezd a törzsközönség. Mert a kocsma estére zajosabbá, füstösebbé és élettelivé válik. Jön a kőműves, az ács, a firkász és a „gyurmász”, a postás, a fogtechnikus, a színész és a műszerész, míg végül a régi büfés is megjelenik. Így együtt, mint régi jó ismerősök beszélgetnek aztán, isszák a szokásosat: sört, fröccsöt, feleseket. Mindenik hozza magával aznapi baját, életének, sorsának súlyát. S mindenki tudja vagy sejti, mi az, ami fáj a másiknak. Van, aki már elvált, van, ki válófélben van, s olyan is akad, aki már rég túl van mindenféle nőkön, vágyakon. Kinek éppen nincs munkája, a másiknak túl sok is... Egy újabb lurkó születése, unoka megszólalása mind okot ad a közös örömre.
Persze minden megváltozik, ha egy nő is megjelenik. Akkor már jönnek agancscsattogtatások, élesebbé válnak a zrikák, aztán lassan helyreáll a rend, de a nő az ott marad, ott a homályos poharakon átszűrt fényben. Aztán eljön a záróra ideje, mert egyszer minden este véget ér, még a végtelenített italozások világában is. Búcsúzások és hazakísérések. Az ital ugyanis furcsa jószág. Nem csak mennyiségfüggő, de lélekfüggő is. S bizony akad, akinek elkél ilyenkor a segítség, hogy botorkáló léptei hazataláljanak. És ők, akik a pultot támasztották, tudják, mikor ki szorul rá a támogatásra. Együtt voltak, együtt a poharakkal és együtt egymás sorsával, életével.
A részegekre angyalka vigyáz, írja Weöres Sándor Az éjszaka csodái című versében. Visky András pedig tudja és szisztematikusan ki is bontja, minden részletében megmutatja az Alkoholistákban – mely nem más, mint egy alkoholista asszony szenvedéstörténete –, hogyan is megy ez. Dosztojevszkij és a „Bűn és bűnhődés” óta tudjuk, hogy egy újsághírből születhet regény. Visky művét is egy cikk ihlette. A szerző olvasott egy székelyudvarhelyi nőről, aki hajdan a város szépe volt, még színésznői babérokra is tört, majd az alkohol rabságába került. A férje nemcsak azt nézte el, hogy az asszony négy gyereket szült különféle férfiaktól, de még a nő alkohollal vívott küzdelmében is mellette állt. Ez a nem hétköznapi hűség izgatta a szerző fantáziáját, s az a korábbi, weöresi sorra is utaló tétel, mely szerint őrangyalaink kezeit óvón terítik fölénk.
Talán nem véletlen, hogy a főszereplőt ugyanúgy hívják, mint az első emberpár nőtagját, s az sem, hogy Szűz Mária, valamint Mária Magdolna is föltűnik a különleges darabban. Mint az író mondja, azért gyűltünk össze, hogy megmentsük Évát. Erre tesz kísérletet a rendező, Szegvári Menyhért, aki óvatosan precíz áhítattal nyúlt a műhöz. Nem többet vagy mást akart megmutatni az Alkoholistákban, mint Visky, hanem a színház adta lehetőséggel, színészei tehetségével, azok lényén átszűrve a lehető legpontosabban átadni, közvetíteni a szolidaritás, a kirekesztettekkel is összetartozás érzését. Nem véletlen, hogy a rendező nem engedte ki a kezéből a látvány eltervezését sem. Az együttlét hangsúlyozása volt számára a legfontosabb. A szereplők ott ülnek a nézők között, onnan lépnek ki a fénybe, s oda térnek vissza. Nem kiválasztott, különleges egyik sem, csak egy-egy ember a sokadalomból. Az összegyűltek közül bárki beléphetne a tisztázó fénybe, akármelyikünk élete, sorsa megrajzolódhatna a színen. Mert nem csak Éva az, aki megmentésre szorul.
Létünk hátterében – csakúgy, mint a Szegvári által megálmodott játéktérben – ott van az a kocsmapult. Ott az oltár, a ravatal és a sírbolt, mely rémiszt és vonz egyszerre.
A rendező megtalálta azt a teret, melyben nem maradhat kívülálló senki sem. S e térben a fények, sugárnyalábok határozott használatával segít eligazodni az alkoholba ágyazott lét útvesztőiben. S rácsodálkozhatnánk arra is, hogy megtalálta azokat a művészeket, akik képesek elmondani mindazt, amivel a szerző szembesíteni akar, de ez csalóka naivitás lenne. Szegvárinak ugyanis már megvoltak azok a színészei, akikkel meg lehet valósítani a célt. Ott van neki Nádasy Erika, aki képes arra, hogy egy egész előadást elvigyen a hátán, aki egy-egy szerepbe akár bele is tud dögleni, mert legbelülről építkezik. Ez pedig már rég túl van a játékon. Nem rest alámerülni lelkének legelrejtettebb bugyraiba, szellemének, emlékeinek addig mindenki elől elzárt részeibe. E rejtekodúkból olyan érzelmeket, olyan energiákat bányász elő, amik magukkal ragadnak, s nem engedik, hogy közömbösen, indulatok nélkül, csak szemlélői legyünk az eseményeknek. Akárcsak a mocskos, párás üveg mögött sejlik föl Nádasy Éva arca, akár a foncsorozott tükörben jelenik meg, ott sorakozik mögötte ezernyi asszonysors.
Na és ott van Venczel Valentin, aki kellőképpen lélekember ahhoz, hogy belehelyezkedjen a legnehezebb, legelvontabb figurákba is. Teszi ezt most tőle talán szokatlan, szinte minimalista eszközökkel, olyan feszültségteremtő visszafogottsággal, ami utánozhatatlan. Atyus néma szerepe és az idős angyal helyenként akár harsogó jelenléte közt ott az az ív, az a kapocs, mely eggyé fonja az előadás szálait, az alkoholizmus rémétől a romániai-erdélyi diktatúra évtizedeinek rettenete és a feltámadás misztériuma között. S ott van Hüse Csaba, akinek egyre több és érdekesebb arcát ismerhetjük meg. Újra és újra rá kell döbbennünk, mennyire színes színházi személyiséggé fejlődött. Komoly terheket is bátran a vállára lehet pakolni, amiket briliánsan elbír. Ivády Erikát pedig öröm volt újra színpadon látni, még akkor is, ha ez esetben nem ő az, aki meghatározója az előadásnak. A gyermeket alakító Veres József színpadi jelenléte meghatározó, s ezt Szegvári kiválóan használja ki.
Az egri Alkoholisták azonban nem lenne teljes Kátai László zenéje és az élő muzsika varázsa nélkül. Mert ennek az intim együttlétnek meghatározó eleme és eszköze a felcsendülő fuvola és a harmonika hangja. Kátairól pedig kiderül, hogy nem csak remek beleérző képességgel ír színházi zenét, de slágergyanús dalok szerzésére is képes.
Azok az átkozott kocsmapultok pedig megmaradnak. Ott vannak a mindennapokban, mindenféle Évák életében. Vannak és maradnak, hogy egyszer kiürüljön minden korsó, s végül leapadjon minden sörök habja.
Kocsmába nem csak azért megy az ember, hogy lerészegedjék, hanem hogy ne legyen egyedül. Ott vannak ugyanis azok az átkozott kocsmapultok és azok az áldott csapos lányok. Előbbinek jól neki lehet támaszkodni, miközben a kéz a söröskorsó fülére fonódik úgy, hogy belefehérednek az ujjak. S az a kéz csak akkor engedi el azt a hideg üveget, ha a kisebb, de annál gonoszabb pohár felé mozdul. Utóbbival pedig át lehet beszélni a világ sorát egy-egy unalmas délutánon, mindaddig, míg estefelé gyülekezni kezd a törzsközönség. Mert a kocsma estére zajosabbá, füstösebbé és élettelivé válik. Jön a kőműves, az ács, a firkász és a „gyurmász”, a postás, a fogtechnikus, a színész és a műszerész, míg végül a régi büfés is megjelenik. Így együtt, mint régi jó ismerősök beszélgetnek aztán, isszák a szokásosat: sört, fröccsöt, feleseket. Mindenik hozza magával aznapi baját, életének, sorsának súlyát. S mindenki tudja vagy sejti, mi az, ami fáj a másiknak. Van, aki már elvált, van, ki válófélben van, s olyan is akad, aki már rég túl van mindenféle nőkön, vágyakon. Kinek éppen nincs munkája, a másiknak túl sok is... Egy újabb lurkó születése, unoka megszólalása mind okot ad a közös örömre.
Persze minden megváltozik, ha egy nő is megjelenik. Akkor már jönnek agancscsattogtatások, élesebbé válnak a zrikák, aztán lassan helyreáll a rend, de a nő az ott marad, ott a homályos poharakon átszűrt fényben. Aztán eljön a záróra ideje, mert egyszer minden este véget ér, még a végtelenített italozások világában is. Búcsúzások és hazakísérések. Az ital ugyanis furcsa jószág. Nem csak mennyiségfüggő, de lélekfüggő is. S bizony akad, akinek elkél ilyenkor a segítség, hogy botorkáló léptei hazataláljanak. És ők, akik a pultot támasztották, tudják, mikor ki szorul rá a támogatásra. Együtt voltak, együtt a poharakkal és együtt egymás sorsával, életével.
A részegekre angyalka vigyáz, írja Weöres Sándor Az éjszaka csodái című versében. Visky András pedig tudja és szisztematikusan ki is bontja, minden részletében megmutatja az Alkoholistákban – mely nem más, mint egy alkoholista asszony szenvedéstörténete –, hogyan is megy ez. Dosztojevszkij és a „Bűn és bűnhődés” óta tudjuk, hogy egy újsághírből születhet regény. Visky művét is egy cikk ihlette. A szerző olvasott egy székelyudvarhelyi nőről, aki hajdan a város szépe volt, még színésznői babérokra is tört, majd az alkohol rabságába került. A férje nemcsak azt nézte el, hogy az asszony négy gyereket szült különféle férfiaktól, de még a nő alkohollal vívott küzdelmében is mellette állt. Ez a nem hétköznapi hűség izgatta a szerző fantáziáját, s az a korábbi, weöresi sorra is utaló tétel, mely szerint őrangyalaink kezeit óvón terítik fölénk.
Talán nem véletlen, hogy a főszereplőt ugyanúgy hívják, mint az első emberpár nőtagját, s az sem, hogy Szűz Mária, valamint Mária Magdolna is föltűnik a különleges darabban. Mint az író mondja, azért gyűltünk össze, hogy megmentsük Évát. Erre tesz kísérletet a rendező, Szegvári Menyhért, aki óvatosan precíz áhítattal nyúlt a műhöz. Nem többet vagy mást akart megmutatni az Alkoholistákban, mint Visky, hanem a színház adta lehetőséggel, színészei tehetségével, azok lényén átszűrve a lehető legpontosabban átadni, közvetíteni a szolidaritás, a kirekesztettekkel is összetartozás érzését. Nem véletlen, hogy a rendező nem engedte ki a kezéből a látvány eltervezését sem. Az együttlét hangsúlyozása volt számára a legfontosabb. A szereplők ott ülnek a nézők között, onnan lépnek ki a fénybe, s oda térnek vissza. Nem kiválasztott, különleges egyik sem, csak egy-egy ember a sokadalomból. Az összegyűltek közül bárki beléphetne a tisztázó fénybe, akármelyikünk élete, sorsa megrajzolódhatna a színen. Mert nem csak Éva az, aki megmentésre szorul.
Létünk hátterében – csakúgy, mint a Szegvári által megálmodott játéktérben – ott van az a kocsmapult. Ott az oltár, a ravatal és a sírbolt, mely rémiszt és vonz egyszerre.
A rendező megtalálta azt a teret, melyben nem maradhat kívülálló senki sem. S e térben a fények, sugárnyalábok határozott használatával segít eligazodni az alkoholba ágyazott lét útvesztőiben. S rácsodálkozhatnánk arra is, hogy megtalálta azokat a művészeket, akik képesek elmondani mindazt, amivel a szerző szembesíteni akar, de ez csalóka naivitás lenne. Szegvárinak ugyanis már megvoltak azok a színészei, akikkel meg lehet valósítani a célt. Ott van neki Nádasy Erika, aki képes arra, hogy egy egész előadást elvigyen a hátán, aki egy-egy szerepbe akár bele is tud dögleni, mert legbelülről építkezik. Ez pedig már rég túl van a játékon. Nem rest alámerülni lelkének legelrejtettebb bugyraiba, szellemének, emlékeinek addig mindenki elől elzárt részeibe. E rejtekodúkból olyan érzelmeket, olyan energiákat bányász elő, amik magukkal ragadnak, s nem engedik, hogy közömbösen, indulatok nélkül, csak szemlélői legyünk az eseményeknek. Akárcsak a mocskos, párás üveg mögött sejlik föl Nádasy Éva arca, akár a foncsorozott tükörben jelenik meg, ott sorakozik mögötte ezernyi asszonysors.
Na és ott van Venczel Valentin, aki kellőképpen lélekember ahhoz, hogy belehelyezkedjen a legnehezebb, legelvontabb figurákba is. Teszi ezt most tőle talán szokatlan, szinte minimalista eszközökkel, olyan feszültségteremtő visszafogottsággal, ami utánozhatatlan. Atyus néma szerepe és az idős angyal helyenként akár harsogó jelenléte közt ott az az ív, az a kapocs, mely eggyé fonja az előadás szálait, az alkoholizmus rémétől a romániai-erdélyi diktatúra évtizedeinek rettenete és a feltámadás misztériuma között. S ott van Hüse Csaba, akinek egyre több és érdekesebb arcát ismerhetjük meg. Újra és újra rá kell döbbennünk, mennyire színes színházi személyiséggé fejlődött. Komoly terheket is bátran a vállára lehet pakolni, amiket briliánsan elbír. Ivády Erikát pedig öröm volt újra színpadon látni, még akkor is, ha ez esetben nem ő az, aki meghatározója az előadásnak. A gyermeket alakító Veres József színpadi jelenléte meghatározó, s ezt Szegvári kiválóan használja ki.
Az egri Alkoholisták azonban nem lenne teljes Kátai László zenéje és az élő muzsika varázsa nélkül. Mert ennek az intim együttlétnek meghatározó eleme és eszköze a felcsendülő fuvola és a harmonika hangja. Kátairól pedig kiderül, hogy nem csak remek beleérző képességgel ír színházi zenét, de slágergyanús dalok szerzésére is képes.
Azok az átkozott kocsmapultok pedig megmaradnak. Ott vannak a mindennapokban, mindenféle Évák életében. Vannak és maradnak, hogy egyszer kiürüljön minden korsó, s végül leapadjon minden sörök habja.
Egres Béla
Forrás: Heves Megyei Hírlap
