2009. március 24.
HÍRLAP SZÍNHÁZ IV.
Gulyás színház
A hetvenes években a Berva krómozójába vitte minden egri motoros a deknit, meg a kipufogócsövet, hogy ott fusiban, fénylő csodává varázsolják a Jawák és MZ-k leharcolt alkatrészeit. A baráti ár néhány százas, vagy egy kis pálesz volt, de akadt, akinek csak haverságból suvickolták ki a cuccát. Nekik volt a legnagyobb galván-kádjuk a környéken. Állítólag valami ezüst lemezt kellett volna a szájukban tartani, mert a fémgőzök hamar tönkretették a fogakat.
Egy bervai szocialista brigád a hetvenes években. Az, hogy szóba kerülhettek 2009-ben, csak egy szocio írás miatt történt, amiben kiderült, hogy nemes lélekkel, mintegy felajánlásként, gondoskodtak egy Gyerekvárosi lánykáról.
Soha a Hírlap színház történetében ennyien nem voltak a kamarában. Sem a közönség, sem a színészek számossága ily nagyra nem hágott soha, mintha érezné minden oldal, hogy kimaradni a jóból nem ildomos. Pedig Máté Gábor most biztonsági játékra ment. A téma, amely komoly dráma, és így előkészületlenül, sitcom eszközökkel biztonságosan fel nem dolgozható, csak annyiban volt jó választás, hogy apropóján egy szocialista brigád, és a Kádár-rendszer fénykorának életét bemutathassa a rendező. Persze, hogy nem sikerült.
Az „Egészséges erotika”, vagy a cseh újhullám filmjei kidolgozták a szocialista kisközösségek ábrázolási sablonjait, amihez könnyen nyúlhatnak azok, akinek vagy idejük, vagy ötletük nincs eredetibb megközelítéshez. Az egrieknek, mondjuk idejük nem volt. A megoldások időnként belecsúsztak a közhelyes és sablonos megközelítésbe. Tetézte ezt, hogy a szereplők nagy részének, csak másodlagos élménye lehetett a korról, ami óhatatlanul együtt jár az árnyaltság hiányával. De bármilyen furcsa, ez nem rontott az élvezhetőségén, sőt.
Az, hogy operett standardok mentén, félszavakkal és társadalmi beidegződésekkel kommunikált a darab, megkönnyítette a játszást és a befogadást egyaránt. Külön említésre méltó az az erőfeszítés, ahogy időnként próbált kikacsintani, és rendszer független drámai közlendőt elsütni néhány jelenet. Mégsem ettől lett remek élmény ez a hétfő este. Attól lett az, hogy ott tolongtak – szó szerint – az ország egyik legjobb színházának, legjobb színészei, hogy okosan, őszintén, játszva röhöghessünk azon a közelmúlton, amely a történelemkönyvekben „gulyáskommunizmus” vagy puha diktatúra néven vonult be, de a mindennapokban trabantot, lakótelepi lakást, könnyű abortuszt, focit és röhejes munkavédelmi oktatást jelentet.
És persze ott volt az árva kislány, aki nem kallódott el, mert a szeretet, a gondoskodás tényleg működött. Nem azért, mert szocializmus volt, hanem annak ellenére. Nem rendszerkritikának szánta a Kossuth-díjas Máté Gábor ezt az estét, hanem egy kis jópofa múltidézőnek, nosztalgiának a fiataloknak a meg-nem-élt múlt, az idősebbeknek ez eltűnt fiatalság iránt.
We want more! – harsognák a Finomszerelvénygyár dolgozói a bervai kultúrházban, és igazuk lenne.
Soha a Hírlap színház történetében ennyien nem voltak a kamarában. Sem a közönség, sem a színészek számossága ily nagyra nem hágott soha, mintha érezné minden oldal, hogy kimaradni a jóból nem ildomos. Pedig Máté Gábor most biztonsági játékra ment. A téma, amely komoly dráma, és így előkészületlenül, sitcom eszközökkel biztonságosan fel nem dolgozható, csak annyiban volt jó választás, hogy apropóján egy szocialista brigád, és a Kádár-rendszer fénykorának életét bemutathassa a rendező. Persze, hogy nem sikerült.
Az „Egészséges erotika”, vagy a cseh újhullám filmjei kidolgozták a szocialista kisközösségek ábrázolási sablonjait, amihez könnyen nyúlhatnak azok, akinek vagy idejük, vagy ötletük nincs eredetibb megközelítéshez. Az egrieknek, mondjuk idejük nem volt. A megoldások időnként belecsúsztak a közhelyes és sablonos megközelítésbe. Tetézte ezt, hogy a szereplők nagy részének, csak másodlagos élménye lehetett a korról, ami óhatatlanul együtt jár az árnyaltság hiányával. De bármilyen furcsa, ez nem rontott az élvezhetőségén, sőt.
Az, hogy operett standardok mentén, félszavakkal és társadalmi beidegződésekkel kommunikált a darab, megkönnyítette a játszást és a befogadást egyaránt. Külön említésre méltó az az erőfeszítés, ahogy időnként próbált kikacsintani, és rendszer független drámai közlendőt elsütni néhány jelenet. Mégsem ettől lett remek élmény ez a hétfő este. Attól lett az, hogy ott tolongtak – szó szerint – az ország egyik legjobb színházának, legjobb színészei, hogy okosan, őszintén, játszva röhöghessünk azon a közelmúlton, amely a történelemkönyvekben „gulyáskommunizmus” vagy puha diktatúra néven vonult be, de a mindennapokban trabantot, lakótelepi lakást, könnyű abortuszt, focit és röhejes munkavédelmi oktatást jelentet.
És persze ott volt az árva kislány, aki nem kallódott el, mert a szeretet, a gondoskodás tényleg működött. Nem azért, mert szocializmus volt, hanem annak ellenére. Nem rendszerkritikának szánta a Kossuth-díjas Máté Gábor ezt az estét, hanem egy kis jópofa múltidézőnek, nosztalgiának a fiataloknak a meg-nem-élt múlt, az idősebbeknek ez eltűnt fiatalság iránt.
We want more! – harsognák a Finomszerelvénygyár dolgozói a bervai kultúrházban, és igazuk lenne.
Weil Zoltán
Forrás: EgriSzín
