Nos, ha minden tekintetben nem is, de néhány szempont szerint meg lehet kísérelni az összevetést. Kezdjük először is azzal, hogy mit akar mondani a darabbal a rendezés. A Chicago esetében ezt elég könnyű megválaszolni, ugyanis ennek a musicalnek se üzenete, se magvas mondanivalója, se mélyebb tartalma nincsen – de ez nem bírálat volt részemről, hanem főhajtás az amerikai showbiz professzionista világa előtt, amely e műben bevallottan semmi mást nem ígér, csak szórakoztatást, s ezt meg is kapjuk a pénzünkért. A habkönnyű Chicago semmi másra nem való, csak arra, hogy pár órára minden bajunkat elfelejtesse velünk, s ezt a dalokkal éri el, a dalokkal, amelyek közül néhány már világszerte ismert sláger. Egerben a rendezésnek annyi lehet hát a dolga, hogy ezeket a hihetetlen profizmussal megcsinált dalokat kiszolgálja, gondoltam New Yorkban. Ott ugyanis ennyi történt, nem több. Ebből a célból a Broadway-n minimalista programot hirdettek: a zenekart (merthogy ott élő zene volt, Egerben meg sajnos magnó) felültették a színpadra, a színészeknek és a táncosoknak pedig akkorka helyet hagytak csak, hogy éppen elférjenek rajta. Különösebb díszlet nem volt, kellékparádé se nagyon, néha játszottak a reflektorokkal, egyébként a zenéről szólt minden. Akik éppen nem játszottak, leültek oldalt, s tapsoltak a többieknek.

Ezzel szemben az egri színházban úgy tűnt, hogy most aztán nagyon, de nagyon meg akarják mutatni nekünk ezt a híres Chicagót: lássátok csak, milyen fényesen hazug, csili-vili ez a zamerika! Nekem az ilyesmi bejön, feltéve, ha „idézőjelbe” van téve. Nagyon megkönnyebbültem, amikor az első „idézőjelet” megláttam Kaszás Gergő személyében, aki szerencsére nem a klasszikus módon hozta Billy Flynn figuráját (idősebb, sármos, elegáns úr őszülő haléntékkal), hanem megjelent pizsamában, másnaposan téblábolt, s hablatyolt össze-vissza. Remek volt. New Yorkban ugyanis Billy Flynnt az a Tom Wopat játszotta, aki mára megérett a Chicagóra: idősebb, szívdöglesztően sármos, elegáns úr lett őszülő haléntékkal. Egyébként a magyar közönség a nálunk is sikerrel futó Hazárd megye lordjai című filmsorozatból ismerheti őt, tudják, a szőke fickó mellett ő volt a kontrapunkt főhős, a kötelezően barna csávó. Míg Tom Wopat flegma fapofával adta elő a sztárügyvédet, Kaszás csavart egyet a figurán – köszi! Nagyon hálás voltam Bozó Andreának is, aki a „magyar lányt” alakította, hiszen Kaszáshoz hasonlóan neki is sikerült eltávolodnia a csili-vili csikágó fílingtől. Emlékezetesek a magyaros sörreklámból vett kiszólásai, s nagyszerű ötlet volt a huszáros bokacsattogtatás az akasztás alatt – kár, hogy a díszcuccba vágott premierközönség ezt a poént észre se vette, csak nézett elhűlve, hogy Egerben már akasztják a magyart. Számomra nagyszerű „idézőjel” volt még Schruff Milán és Mészáros Máté, akik ebben a darabban is bebizonyították, hogy született színészek mind a ketten. A gyilkos nőket alakító főszereplőkről – Szabó Emíliáról és Járó Zsuzsáról – inkább nem írok semmit, mert nem akarok igazságtalan lenni – elvégre nem New Yorkban ültem a háromezredik előadáson, hanem Egerben a premieren. Márpedig a bemutató előadásokon a színészek – nem én mondom, hanem ők – még nincsenek készen. Ők ketten nekem most kissé megfáradtnak, ennélfogva haloványnak tűntek, de csitt – meglátjuk őket egy hónap múlva. Showbiz must go on.