2009. április 6.
Beatrice egri apródjai és udvarhölgyei
HÁROM AZ EGYBEN A Barta Dóra Társulat önálló bemutatója a Gárdonyi Géza Színházban
Eger kiéhezett a táncra. Ezt az éhséget példás módon enyhítette a Három az egyben című táncest, mely sokkal többre hivatott, mint hogy alig találkozzon lelkes közönségével.
Valahol azt írtuk, egri táncpillérek azok, amelyeket a városban Barta Dóra emelt a kultúra támaszaiként. Ezen pillérek egyre biztosabban tartják e födémet.
Ettől az évadtól az egri Gárdonyi Géza Színház kéttagozatú teátrumként működik, hisz megalakult a prózai mellett a tánctagozata is. Jelesül azzal a céllal, hogy részben komoly támaszt adjon a zenés-táncos produkcióknak, illetve, hogy önálló előadásokat is létrehozzon. A tagozat vezetését pedig arra a Harangozó-díjas, érdemes művész Barta Dórára bízták, aki világ- és országszerte ismert és elismert táncművész, Egerben pedig azoknak a bizonyos pilléreknek az alapjait rakta le részben az Egri Fesztivál Balett létrehívásával, részben a nyaranta a városban rendezett táncfesztivállal. Tette ezt úgy, hogy táncosként, koreográfusként hatalmas sikereket ért el. Sokáig úgy tűnt, hogy erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak, s mégsem lesz igazi, méltán megérdemelt helye az előadó-művészet eme, mindenki számára érthető és élvezhető ágának szűkebb hazájában. Mígnem egy szerencsés kultúrpolitikai pillanatban, amikor az újonnan megalkotott színháztörvény okán megnyílt a lehetőség, hogy „hivatalos” keretek között folytathassa tevékenységét, s a Gárdonyi Géza Színház falain belül, szülővárosában
kamatoztathassa mindazt, amit gazdag művészi élete során fölhalmozott.
Ennek az együttműködésnek első darabja az általa rendezett Diótörő sikeres bemutatója volt, majd most egy újabb, tisztán táncszínházi produkció került a táncra láthatóan kiéhezett közönség elé Három az egyben címmel. Meg kell jegyezni, hogy éppen ezt az éhséget elsősorban Barta Dóra generálta a fent említett korábbi próbálkozásaival.
Az új egri mű címe nem árul zsákbamacskát. Egyértelműen jelzi, hogy ez alkalommal három darabot tekinthet meg a nagyértelmű egyetlen este során. Ez önmagában talán még nem is volna különleges, az azonban már mindenképpen fel kell, hogy keltse az érdeklődést, hogy a koreográfusok nevei közt nem tűnik föl az együttesvezető neve. Ő ugyanis pontosan tudja, ha tovább akarja építeni, erősíteni azt a tetőt, melyet az általa lerakott alapok fölé emelt táncpilléreire, nem szabad egyedüli építőmesterként mindent magára vállalnia. Ezért felhasználja és kamatoztatja azon tehetséges kvalitásait, akiket az új tagozat megalakulásakor maga köré gyűjtött.
Láthatóan e művészek igencsak hasonlóan gondolkodnak arról, milyennek kell lennie ma, a huszonegyedik században a táncszínháznak. Éppen azon az úton járnak, melyen vezetőjük is elindult, s melynek csapásait sokéves munkájával maga is kitaposta. Ez az út pedig nem az öncélú, elvont, alig fogyasztható és emészthető produkciókat jelenti, hanem az igazi mesélős, világos, könnyen dekódolható szimbólumrendszerre építi fel az alkotásokat. Természetesen Barta Dóra Táncszínházában ez a közérthetőség nem megy a minőség rovására, sőt olyan izgalmas mozgásrendszerrel párosul, mely összességében és az egyes mozdulatokban is érzékelteti a fantázia és a megkérdőjelezhetetlen tudás átütő jelenlétét.
Az Ujszászi Dorottya által mozgásba álmodott Csillagcsavarkulcs című, illetve a Spala Korinna koreografálta Impulszív, vagy a Shakespeare-történet nyomán, Kulcsár Noémi szellemében megszületett Sok hűhó semmiért – melyben Barta Dóra táncolta Beatricét –, e három egymásból merőben eltérő darab egységes estté állt össze. Ehhez azonban arra volt szükség, hogy az alkotók – koreográfusok, táncosok, jelmez- és díszlettervezők – ugyanabban a gondolatvilágban találják meg művészi hivatásuk, elképzelésük sarokpontját. S mivel ez az alig fél éve megszületett társulat éppen ilyen, egy világból való művészekből állt össze, e három mű azt bizonyította a közönség számára, hogy itt, Egerben igazi táncműhely alakult. Igen, a látottak alapján bizonyosan lehet így, múlt időben fogalmazni. Nem alakulóban van az együttes, hanem máris képes kiforrott, a világ bármely színpadán helyét jól megálló produkciók létrehozására.
Éppen ezért fontos, hogy május 8-án a Nemzeti Táncszínházban is bemutathatják a Három az egybent. Annál szomorúbb, hogy itthon, anyaszínházukban is legközelebb csupán május 10-én, egyetlen alkalommal kerül színpadra a tánctagozat önálló műve. Pedig a főpróba, illetve a bemutató telt házas előadásai és a művészeket szűnni nem akaró tapssal jutalmazó lelkes közönsége azt bizonyítja, hogy igenis van – volna – arra igény, hogy a Gárdonyi Géza Színház többször is műsorára tűzze e műveket. Hozzá kell tenni azt is, ha létezik e tagozat, ha rengeteg munkával és energiával komoly művészi értéket képviselő produkciót hoz létre, akkor azt büszkén és mind többször kell fel- és megmutatni nem csak idegen színpadokon, de az itthoni deszkákon is.
Ettől az évadtól az egri Gárdonyi Géza Színház kéttagozatú teátrumként működik, hisz megalakult a prózai mellett a tánctagozata is. Jelesül azzal a céllal, hogy részben komoly támaszt adjon a zenés-táncos produkcióknak, illetve, hogy önálló előadásokat is létrehozzon. A tagozat vezetését pedig arra a Harangozó-díjas, érdemes művész Barta Dórára bízták, aki világ- és országszerte ismert és elismert táncművész, Egerben pedig azoknak a bizonyos pilléreknek az alapjait rakta le részben az Egri Fesztivál Balett létrehívásával, részben a nyaranta a városban rendezett táncfesztivállal. Tette ezt úgy, hogy táncosként, koreográfusként hatalmas sikereket ért el. Sokáig úgy tűnt, hogy erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak, s mégsem lesz igazi, méltán megérdemelt helye az előadó-művészet eme, mindenki számára érthető és élvezhető ágának szűkebb hazájában. Mígnem egy szerencsés kultúrpolitikai pillanatban, amikor az újonnan megalkotott színháztörvény okán megnyílt a lehetőség, hogy „hivatalos” keretek között folytathassa tevékenységét, s a Gárdonyi Géza Színház falain belül, szülővárosában
kamatoztathassa mindazt, amit gazdag művészi élete során fölhalmozott.
Ennek az együttműködésnek első darabja az általa rendezett Diótörő sikeres bemutatója volt, majd most egy újabb, tisztán táncszínházi produkció került a táncra láthatóan kiéhezett közönség elé Három az egyben címmel. Meg kell jegyezni, hogy éppen ezt az éhséget elsősorban Barta Dóra generálta a fent említett korábbi próbálkozásaival.
Az új egri mű címe nem árul zsákbamacskát. Egyértelműen jelzi, hogy ez alkalommal három darabot tekinthet meg a nagyértelmű egyetlen este során. Ez önmagában talán még nem is volna különleges, az azonban már mindenképpen fel kell, hogy keltse az érdeklődést, hogy a koreográfusok nevei közt nem tűnik föl az együttesvezető neve. Ő ugyanis pontosan tudja, ha tovább akarja építeni, erősíteni azt a tetőt, melyet az általa lerakott alapok fölé emelt táncpilléreire, nem szabad egyedüli építőmesterként mindent magára vállalnia. Ezért felhasználja és kamatoztatja azon tehetséges kvalitásait, akiket az új tagozat megalakulásakor maga köré gyűjtött.
Láthatóan e művészek igencsak hasonlóan gondolkodnak arról, milyennek kell lennie ma, a huszonegyedik században a táncszínháznak. Éppen azon az úton járnak, melyen vezetőjük is elindult, s melynek csapásait sokéves munkájával maga is kitaposta. Ez az út pedig nem az öncélú, elvont, alig fogyasztható és emészthető produkciókat jelenti, hanem az igazi mesélős, világos, könnyen dekódolható szimbólumrendszerre építi fel az alkotásokat. Természetesen Barta Dóra Táncszínházában ez a közérthetőség nem megy a minőség rovására, sőt olyan izgalmas mozgásrendszerrel párosul, mely összességében és az egyes mozdulatokban is érzékelteti a fantázia és a megkérdőjelezhetetlen tudás átütő jelenlétét.
Az Ujszászi Dorottya által mozgásba álmodott Csillagcsavarkulcs című, illetve a Spala Korinna koreografálta Impulszív, vagy a Shakespeare-történet nyomán, Kulcsár Noémi szellemében megszületett Sok hűhó semmiért – melyben Barta Dóra táncolta Beatricét –, e három egymásból merőben eltérő darab egységes estté állt össze. Ehhez azonban arra volt szükség, hogy az alkotók – koreográfusok, táncosok, jelmez- és díszlettervezők – ugyanabban a gondolatvilágban találják meg művészi hivatásuk, elképzelésük sarokpontját. S mivel ez az alig fél éve megszületett társulat éppen ilyen, egy világból való művészekből állt össze, e három mű azt bizonyította a közönség számára, hogy itt, Egerben igazi táncműhely alakult. Igen, a látottak alapján bizonyosan lehet így, múlt időben fogalmazni. Nem alakulóban van az együttes, hanem máris képes kiforrott, a világ bármely színpadán helyét jól megálló produkciók létrehozására.
Éppen ezért fontos, hogy május 8-án a Nemzeti Táncszínházban is bemutathatják a Három az egybent. Annál szomorúbb, hogy itthon, anyaszínházukban is legközelebb csupán május 10-én, egyetlen alkalommal kerül színpadra a tánctagozat önálló műve. Pedig a főpróba, illetve a bemutató telt házas előadásai és a művészeket szűnni nem akaró tapssal jutalmazó lelkes közönsége azt bizonyítja, hogy igenis van – volna – arra igény, hogy a Gárdonyi Géza Színház többször is műsorára tűzze e műveket. Hozzá kell tenni azt is, ha létezik e tagozat, ha rengeteg munkával és energiával komoly művészi értéket képviselő produkciót hoz létre, akkor azt büszkén és mind többször kell fel- és megmutatni nem csak idegen színpadokon, de az itthoni deszkákon is.
Egres Béla
Forrás: Heves Megyei Hírlap
