Az egri Gárdonyi Géza Színház egy világszerte népszerű musical bemutatására vállalkozott az évad végén Csizmadia Tibor rendezésében. Mondhatnánk, igen nagy falat egy Chicago méretű mű előadása, de látva az elmúlt években itt zajló munkát, illetve azt, ami a lassan végéhez közeledő évadban történt a teátrumban, azt kell mondanunk, hogy szükségszerű és logikus volt éppen ezt a művet éppen most és itt színre vinni.
Lehet, hogy érte és éri a színházat kritika, hogy talán túl sok a kísérletezés, sok olyan alkotás kerül a közönség elé, mely csupán egyes rétegeknek jelent sokat, s ami nem találkozik a közízléssel. Ám látva a Chicagót, azt kell mondanunk, hogy egy igencsak tudatos építkezés eredményét, egyfajta összegzést, önigazolást is jelent John Kander zeneszerző, Fred Ebb szövegíró és Bob Fosse koreográfus-rendező a hetvenes évek első felében született művének itteni bemutatása.
Egy másik földrészen, egy hatalmas ország nagyvárosában, a szervezett bűnözés fővárosában, Chicagóban vagyunk a szesztilalom idején. Ott, ahol virágzik a prostitúció, dívik a szerencsejáték, és persze a kis fülledt klubokban szól a dzsessz. A siker, a pillanatnyi ismertség, a sztárság, és persze a pénz az, ami mindent meghatároz és mindenkit irányít.
S lám, egy bő emberöltő után kis hazánkban is nap mint nap találkozunk ugyanazokkal a visszásságokkal, melyeket pellengérre állítottak a szerzők. Bizony, a pillanatnyi ismertségért, a talmi csillogásért manapság is sokan és sokat tesznek, akár elvtelenül is. Ma ugyan celebeknek nevezik azokat, akik képesek mondjuk mindenféle férgeket is rágcsálni csak azért, hogy ott maradhassanak az ismertség fénykörében, s látunk a politikai életben is olyanokat, akik bizonyos előnyökért távolról sem a közt, annak szolgálatát tekintik elsődlegesnek, sokkal inkább a saját zsebük megtömésére törekednek. S persze az sem ismeretlen, amikor bűnözők kerülik el az igazságszolgáltatást valamely jogi csűrés-csavarások okán, vagy amikor a rend őrei szemet hunynak egyes bűnözői körök cselekedetei fölött. És akkor még nem is beszéltünk a sajtóról, annak is elsősorban a bulvár ágáról, mely a szenzációhajhászás kényszerkörében képes egyeseket felemelni, másokat a sárba döngölni. Ezek mellett nem feledhetjük el, hogy 1929 – amikor a Chicago játszódik – egy, a huszadik századra nézve meghatározó momentumot jelent újkori történelmünkben, hisz a nagy világválság kezdete éppen ehhez az esztendőhöz köthető. S ezt talán nem is kell bővebben kifejteni e helyütt, ugyanis a napi események mindennél ékesebben bizonyítják a létező párhuzamot.
Csizmadia Tibor, a színház igazgató-főrendezője jó néhány előadásuk kapcsán elmondta, hogy már ott tart a társulat, képes ezt és amazt a darabot előadni. Ez alkalommal ennek a sornak egy olyan állomásához érkeztünk, mely talán a legmarkánsabban bizonyítja ezt a tételt. Mindazok a helyenként fájó, máskor nehéz vagy botladozó, sokszor pedig sikerekkel, komoly országos és nemzetközi elismerésekkel kísért lépések, melyek a Gárdonyi Géza Színház útját jellemzik az utóbbi időben, egyértelművé teszik, hogy a Chicagónak és éppen a Chicagónak kellett most a plakátokra kerülnie.
Az elmúlt években rengeteg változáson ment át a társulat. Fiatalok jöttek-mentek, kezdtek innen nagy karriert, vagy itt voltak képesek arra, hogy országos elismertségre, hírnévre tegyenek szert, és nem „csak” a szakma, de a nagyközönség látókörébe is bekerüljenek. Éppen ez a mozgás, az, hogy az egri teátrum kimozdult a vidéken alkotó színházi közösségek statikusságra való hajlamából, indította el, indukálta azt a folyamatot, mely a mostani eredményekhez, országos ismertséghez vezetett, ami immár kikerülhetetlenné teszi Egert, ha a magyar színházi közéletről beszélünk.
A Chicagót 1975-ben mutatták be a Broadway-n, s azóta is fut ott az előadás, még ha – majd három és fél évtized múltán – a jegyirodák előtt immár nem is láthatóak tumultuózus jelenetek. S ez azért nem lehet véletlen. A Kander–Ebb–Fosse triumvirátus valamire nagyon ráérzett már akkor is, amikor megalkották a legendás Cabaret című musicalt, mely hasonlóan elsöprő sikersorozatot ért meg, mint ez a mű. Az sajátos eszközeivel talán a lehető legtöbbet mondta el a fasizmusról, míg emez, a most Egerben is látható darab egy valamivel korábbi, nem kevésbé izgalmas korszakról beszél, melynek bizony vannak olyan vetületei, amik mai korunkat, mindennapjainkat is megidézik, sőt meghatározzák.
Tehát amikor Csizmadia Tibor elhatározta, hogy megrendezi a Chicagót, nem csak az vezérelte vélhetően, hogy egy zenés darabbal szórakoztassa közönségét, hanem valóban olyasmikről akart beszélni, ami nem csak elandalít, hanem elgondolkodtat és ad valami pluszt mindazoknak, akik megtöltik a színház széksorait. Tette ezt azzal az immár jól kipróbált csapattal, melynek létrejötte az ő nevéhez fűződik. Kőrösi Zoltán dramaturgiai munkája, vagy Cziegler Balázs remek, a revüszínházak hangulatát idéző díszlete, és persze Kovács Andrea kiváló ruhái mind megemelték a produkciót és segítették a rendező elképzelésének megvalósítását. Ez persze mit sem érne, ha nem állna mögötte, mellette olyan – immár két tagozatból álló – társulat, melyre bátran támaszkodhat a rendező. S valószínűleg ez a pont az, mely igazán a siker zálogát jelenti. Ugyanis amióta a teátrum falai között tánctagozat is működik – nem is akármilyen –, azóta van igazán lehetőség arra, hogy bátran föl lehessen vállalni ilyen nagyszabású produkció létrehozását. Barta Dóra remek táncokat varázsolt a színpadra, s mellette Túri Lajos – akinek kvalitásait eddig táncosként csodálhattuk meg – fantáziáját és humorát most koreográfusként is bizonyította. A tánctagozat tagjai pedig megadták az egész előadásnak azt a biztos alapot, mely nélkülözhetetlen egy musical esetében ahhoz, hogy a színészek a rendező vezetésével igazi építkezésbe foghassanak. S ami a leginkább magával ragadó a produkcióban, az az, ahogyan a színészek is táncossá, a táncosok is színésszé válnak az előadás folyamán. Egységes egésszé így együtt teszik a Chicagót. Ez pedig csak az egy házon belülről szerveződött, önálló, szuverén alkotásban képzelhető el.
A színészek tobzódnak a remekebbnél remekebb jellemek megformálásában. Járó Zsuzsa Velma Kellyje egyszerűen beszippant és magával ragad. Nyerseségében olyan erők és olyan mélységek működnek, amikkel ritkán lehet találkozni. Szívszorító – és színészi bravúrnak számít – például, ahogyan egyedül játssza el a duett számot. Roxie Hart sokkal komplikáltabb, több váltást és árnyalatot igénylő szerepében Szabó Emília kicsit halványabb. Nem képes minden réteget megmutatni ebből a komplikált jellemű nőből. Ez pedig éppen a darab legnagyobb slágerévé vált Roxie című dalban érhető tetten, mely pedig a dramaturgiai fordulópontot jelenti az egész műben. Kaszás Gergő, a sztárügyvéd Billy Flynn szerepében ismét remekel. Minden rezdülésével újabb és újabb jellemábrázolást hoz, igencsak színessé téve a figurát. Amos Hartot, Roxie férjét Mészáros Máté roppant érdekesen állítja elénk. Az ember már-már aggódni kezd, hogy benne marad a micimackós, együgyű szerepben, mígnem van egy pont, amikor ebből az álcából úgy bújik elő az ember, a férfisors, hogy azt tanítani kéne mindenféle színiiskolákban. Fekete Györgyi Morton mamájában, a megvesztegethető börtönőr figurájában még maradtak tartalékok, csakúgy, mint Saárossy Kinga újságírónőjében. Mészáros Sára, Dimanopulu Afrodité, Ivádi Erika és Dér Gabi jelenlétükkel, megszólalásaikkal mindannyian igazi sorsokat, egyéniségeket, újabbnál újabb színeket hoznak az előadásba. Bozó Andrea Hunyák, a magyar kivándorló lány bőrében kifogástalan alakítást nyújt, bár kicsit úgy érezhetjük, mintha ez a figura kicsit túl lenne karikírozva, ezzel együtt nem töri meg az előadás ívét. Az sokkal inkább, amikor egy ismert, futó sörreklám sorait idézve meséli el magyarságát, itt ugyanis ez a fölismerés olyan reakciót vált ki a közönségből, mely elnyomja a többiek megszólalásait, így azok elsikkadnak. Bányai Miklós Fred Casely-je igazi „amerikai” figurát hoz, hasonlóan Tunyogi Péterhez vagy Szívós Győzőhöz. Schruff Milán mint konferanszié, mintegy porondmesterként kiválóan és érzékenyen tartja kezében az egész előadást.
A bűn bennünk van, mondja a Chicago alcíme, ám ezt az egri produkciót látva azt is elmondhatjuk, hogy a siker is bennünk, pontosabban ebben az egységes és átgondoltan felépített társulatban van benne.