2009. május 4.
Az erdőből nem vezetnek ki sínek
VADMÉZ Fülledtség, erotika, nyári illatok és persze több üveg vodka a színházban
Radoslav Milenkovič szerb rendező mindent tud az emberi lélekről, nőkről és férfiakról, mindemellett nagyon ismeri az egri társulatot.
Az egri Vadméz egy igazi nemzetközi produkció. Az orosz Anton Pavlovics Csehov cím nélküli, de Platonovként is ismert darabja alapján egy angol, Michael Frayn írta, s magyar színészekkel egy szerb rendező állította színpadra. Az előadás talán éppen ettől ennyire magával ragadó, olyan, amely beszippantja a nézőt. Ez a sok népen és kultúrán átszűrődött mű kihagyhatatlan színházi élményt jelent.
A zsöllye székeiben ülve is bőrünkön érezzük a nyár melegét, a vadméz, az erotika és persze a vodka illatát, csakúgy, mint a vaspályán tovazakatoló személy- vagy tehervonat füstjét. Ezeken a síneken el lehet jutni egyszer valahova, távolra a nyírfaerdő fáitól, egy elképzelt világba. De azt az elegáns zakót is föl lehet venni, s szalmakalapot hetykén a fejbe csapva elindulni, talpfáról talpfára lépve, szemben a robogó lokomotívval…
A színpadon látható figurákat nem csupán orosz klasszikusok olvasása nyomán született élményeink, hanem mindennapjaink valóságából is ismerhetjük. Saját érzéseink, tetteink alapján megértjük cselekedeteiket, azok mozgatórugóit. Mert lehet, hogy Oroszország messze van, és ott egészen más a gonosz italokhoz és persze a távolsághoz való viszony, mégis, ehhez a rendező által színpadra álmodott világhoz éppen úgy közünk van, mint Trileckij ezredesnek, Platonovnak vagy Anna Petrovnának. Oszip, a tolvaj pedig nem csak a nyírfaerdő rejtekein bujdokol, de bükköseinkben, tölgyeseinkben is szembe jön, hogy az ő szemébe nézve lássuk meg álomvilágunk igazságtalanságait.
A rendező, Radoslav Milenkovič – aki már évek óta dolgozik a Gárdonyi színházban – igen jól megismerte a társulatot, így nem csoda, ha elképzelésének megvalósításához a legpontosabban osztotta ki a szerepeket, és ez az elsődleges záloga a Vadméz sikerének. A színészek egytől egyig lubickolnak szerepeikben. Mészáros Máté Platonovjából és Bozó Andrea Anna Petrovnájából sodró erő sugárzik, mély érzelmekkel, vívódásokkal telve. Vajda Milán Vojnyicevje igazi csehovi figura esetlenségéből kinövő tragédiájának megmutatásával. Feleségét, Szofját Szabó Emília nagyon különlegesen oldja meg. Nem mint végzet asszonya jelenik meg, hanem egy vibráló – lássuk be: végletekig idegesítő – fruskaként, amitől a józan ész szerint menekülne egy férfi, de ki tudja miért, mégis vonzódik hozzá. Safranek Károly Trileckij ezredese kifogástalan alakítás, csakúgy, mint a fiát megformáló Nagy Andrásé. Trileckij lányát, Platonov feleségét, Szofját Nádasy Erika izgalmasan állítja elénk. A nagyon buta, felszínes fiatalasszony lelkéből a darab fordulópontján olyan bölcsesség tör a felszínre Nádasy jóvoltából, mely nehezen reprodukálható. Rácz Jánostól megszokhattuk, hogy a színpadi humorban szinte verhetetlen, melyet ez alkalommal is bebizonyít számunkra. Galagoljevként ott billeg az elegáns karikírozás és a bohóckodás igen keskeny mezsgyéjén, de egyetlen pillanatra sem billen meg, vagy esik át a túloldalra. Petrin földbirtokos bőrében Venczel Valentin ismét olyan erős színpadi jelenlétet produkál, amit már ebben az évadban is annyiszor megcsodálhattunk tőle különböző műfajú darabokban, és egymással szöges ellentétben álló szerepekben. Mészáros Sára érzékenysége ez alkalommal is lenyűgöző. Sata Árpád, Balogh András és Fehér István kifogástalan partnerek a játékban, akik komoly hátteret képesek adni kisebb szerepeknek is. Na és ott van Oszip megformálója, Blaskó Balázs, aki ennek az előadásnak igazi főszereplőjévé válik. Annyira erős alakítást nyújt, ami az elvárt szintről elemeli, valami magasabb szférába juttatja a produkciót. Nemcsak a látszólag nyugodt, tespedő vidéki lét nyugalmának kontrasztját mutatja meg, hanem egy izgalmas csavarral a törvényen kívül rekedtek lehetséges igazságára is rávilágít alakításával, mely az egri előadás legjobbika.
A Vadméz keserédes, szerelem-szembesítő darab. Feltolulnak bennünk apróbb-nagyobb bűneink, melyeket hajdan volt lányokkal, asszonyokkal szemben elkövettünk, álnokságunk és álságosságunk összes terhe rárakódik szíveinkre, nézve ezt a komédiaként hirdetett színpadi művet, mely ugyan telve van kacagtató, jól fölépített jelenetekkel, de a Vadméz forróságából a hűvös esti utcára lépve nem a levegő borzongat, sokkal inkább az önmagunkra ismerés rettenete.
A zsöllye székeiben ülve is bőrünkön érezzük a nyár melegét, a vadméz, az erotika és persze a vodka illatát, csakúgy, mint a vaspályán tovazakatoló személy- vagy tehervonat füstjét. Ezeken a síneken el lehet jutni egyszer valahova, távolra a nyírfaerdő fáitól, egy elképzelt világba. De azt az elegáns zakót is föl lehet venni, s szalmakalapot hetykén a fejbe csapva elindulni, talpfáról talpfára lépve, szemben a robogó lokomotívval…
A színpadon látható figurákat nem csupán orosz klasszikusok olvasása nyomán született élményeink, hanem mindennapjaink valóságából is ismerhetjük. Saját érzéseink, tetteink alapján megértjük cselekedeteiket, azok mozgatórugóit. Mert lehet, hogy Oroszország messze van, és ott egészen más a gonosz italokhoz és persze a távolsághoz való viszony, mégis, ehhez a rendező által színpadra álmodott világhoz éppen úgy közünk van, mint Trileckij ezredesnek, Platonovnak vagy Anna Petrovnának. Oszip, a tolvaj pedig nem csak a nyírfaerdő rejtekein bujdokol, de bükköseinkben, tölgyeseinkben is szembe jön, hogy az ő szemébe nézve lássuk meg álomvilágunk igazságtalanságait.
A rendező, Radoslav Milenkovič – aki már évek óta dolgozik a Gárdonyi színházban – igen jól megismerte a társulatot, így nem csoda, ha elképzelésének megvalósításához a legpontosabban osztotta ki a szerepeket, és ez az elsődleges záloga a Vadméz sikerének. A színészek egytől egyig lubickolnak szerepeikben. Mészáros Máté Platonovjából és Bozó Andrea Anna Petrovnájából sodró erő sugárzik, mély érzelmekkel, vívódásokkal telve. Vajda Milán Vojnyicevje igazi csehovi figura esetlenségéből kinövő tragédiájának megmutatásával. Feleségét, Szofját Szabó Emília nagyon különlegesen oldja meg. Nem mint végzet asszonya jelenik meg, hanem egy vibráló – lássuk be: végletekig idegesítő – fruskaként, amitől a józan ész szerint menekülne egy férfi, de ki tudja miért, mégis vonzódik hozzá. Safranek Károly Trileckij ezredese kifogástalan alakítás, csakúgy, mint a fiát megformáló Nagy Andrásé. Trileckij lányát, Platonov feleségét, Szofját Nádasy Erika izgalmasan állítja elénk. A nagyon buta, felszínes fiatalasszony lelkéből a darab fordulópontján olyan bölcsesség tör a felszínre Nádasy jóvoltából, mely nehezen reprodukálható. Rácz Jánostól megszokhattuk, hogy a színpadi humorban szinte verhetetlen, melyet ez alkalommal is bebizonyít számunkra. Galagoljevként ott billeg az elegáns karikírozás és a bohóckodás igen keskeny mezsgyéjén, de egyetlen pillanatra sem billen meg, vagy esik át a túloldalra. Petrin földbirtokos bőrében Venczel Valentin ismét olyan erős színpadi jelenlétet produkál, amit már ebben az évadban is annyiszor megcsodálhattunk tőle különböző műfajú darabokban, és egymással szöges ellentétben álló szerepekben. Mészáros Sára érzékenysége ez alkalommal is lenyűgöző. Sata Árpád, Balogh András és Fehér István kifogástalan partnerek a játékban, akik komoly hátteret képesek adni kisebb szerepeknek is. Na és ott van Oszip megformálója, Blaskó Balázs, aki ennek az előadásnak igazi főszereplőjévé válik. Annyira erős alakítást nyújt, ami az elvárt szintről elemeli, valami magasabb szférába juttatja a produkciót. Nemcsak a látszólag nyugodt, tespedő vidéki lét nyugalmának kontrasztját mutatja meg, hanem egy izgalmas csavarral a törvényen kívül rekedtek lehetséges igazságára is rávilágít alakításával, mely az egri előadás legjobbika.
A Vadméz keserédes, szerelem-szembesítő darab. Feltolulnak bennünk apróbb-nagyobb bűneink, melyeket hajdan volt lányokkal, asszonyokkal szemben elkövettünk, álnokságunk és álságosságunk összes terhe rárakódik szíveinkre, nézve ezt a komédiaként hirdetett színpadi művet, mely ugyan telve van kacagtató, jól fölépített jelenetekkel, de a Vadméz forróságából a hűvös esti utcára lépve nem a levegő borzongat, sokkal inkább az önmagunkra ismerés rettenete.
Egres Béla
Forrás: Heves Megyei Hírlap