Az első rész, a CsillagCsavarkulcs egy kísértetházas szürreális utazás a mozgalmas élethabzsolásban, ahol munkások, diszkósok, robotok, egymással heccelődő, harcoló emberek barátkoznak a misztikumot megnyitó kulccsal. Újszászi Dorottya koreográfiája nem szembesíteni akar, sőt sokkolni sem, rendkívül tág teret adva az értelmezésnek egy örök állapotot tükröz: szeretnénk rátapintani a lényegre. Spala Korina mozdulatai fémjelzik a második részt, amelyben a megszülető, feltámadó emberek egy vörös bogyóért küzdenek – legyen ez szív, vagy az érzelmek metaforája, kinek, hogy tetszik, itt sincs semmi a szánkba rágva –, próbálják kiismerni működését, akaratosan mindenki magának akarja, majd egy sárga gömb mindent felülír – agy?, racionalitás?, akarat?, isten? betegség? – mindeközben a korhadt fán csücsülő szépség bölcsen eteti a harcoló embereket. Valóban: impulzív szívharc ez. Utóbbi két koreográfia egyetlen hibája, hogy az erős felütés, lendületes folytatás után a duettekben tetőző zárás gyengének és erőtlennek mutatkozik. Az érzelmi-szerelmi táncok talán egy kicsit közhelyesek és egyszerű megoldást kínálnak a populáris, de a kommersz megoldásoktól amúgy határozott távolságot tartó blokkoknak. Kulcsár Noémi Sok hűhó semmiért című munkája átmenet kortárs tánc és színház között: kis történeteket, helyzetkomikumokat, szituációs játékokat felvonultató, zenében és mozgásvilágban rendkívül eklektikus, sajátos stílusjegyeket (klasszikus- és kortárs balett, néptánc, „gesztustánc”) magában hordozó alkotás, talán a legönfeledtebb és leglazább rész ez.

Gróf Gyula mindhárom részhez a megfelelő és látványos hátteret biztosítja: elhagyatott kastélybelsőt, pusztában ágaskodó kopasz fát, a táncosok által könnyedén bejátszható utca- illetve lakásképet egyaránt könnyedén varázsol a nézők elé. Sárosi Krisztina egyszerű, időtlen táncosruhát, többrétű szürke, kiszakadt szívű testhez tapadó felsőt, valamint színes, párosító utcai ruhákat is hozzáértően, értelmezve szab a szereplőkre.

Bár a táncosok látszólag lassan pörögnek be, és néhol felfedezhetőek az összeszokottság hiányának jelei, a kitekintések, mindez csak addig van jelen, amíg teljesen át nem adják magukat a táncaiknak, és egytől-egyig megteszik ezt. Kiemelkedő Túri Lajos CsillagCsavarkulcsban előadott ajtómászkálós, majd viháncoló, akrobatikusan ugráló belépője, amely tökéletes harmóniát teremt a zenével, felszabadítva minden gyermeki vágyunkat és játékkedvünket. Spala Korina érzelmes, szenvedélyes nőként képes bárki tökéletes partnere lenni, míg Rubi Anna játékosságával, könnyed jókedvével, hirtelen reakcióival, valamint elképesztő teherbírásával emelkedik ki. Ahogy a társulat összes tagjára jellemző az ebből fakadó tisztánlátás, pontosan értelmezik a szituációkat: ha játszhatnak, teszik azt arccal is, ha merevség kell, akkor pedig rendkívül koncentráltan vannak jelen a színpadon. Csere Zoltán ennek az egyik legszembetűnőbb példája: a rideg szenvtelenség és a szerelmes gyöngédség között bármikor képes váltani. És amit a legjobb látni Ujszászi Dorottyán, Horváth Zitán: hogy élvezik a táncot, teszik mindezt úgy, hogy – egy-két zökkenéstől eltekintve – tökéletesen tisztában vannak a mozdulatok jelentésével.

A közönség felől egyértelmű a visszajelzés: értik és élvezik a táncelőadást, mindemellett hajlandóak ennek hangot is adni. A tánctagozat Barta Dóra szervező keze alatt bizonyítja, hogy létük indokolt: rendkívül ötletes, kreatív és mozgékony társaság gyűlt össze, akik valószínűleg ennél sokkal szuggesztívebb és markánsabb előadásokat fognak létrehozni. Kíváncsian várjuk a társulat további elképzeléseit.