Az előadásra igyekezvén egy bácsi nyom kezünkbe egy fénymásolt A/4-es papírt, amelyen egy amerikai színész látomásáról szóló, meglehetősen didaktikus történet lenne hivatott propagálni az erkölcsös-egészséges életet. A bácsi nem erőszakos, elmenőfélben hozzáteszi, hogy „De ne tessenek nevetni!”, ami ékes bizonyítéka annak, hogy nem is lehet máshogy reagálni ezen, a világ jobbítására irányuló, mégoly jószándékú, de annál lehetetlenebb kísérletre. Annál produktívabban és eredményesebben teszi ezt az egri színház előadása, amely nem sulykolja ennyire az amúgy teljesen tiszta mondanivalót, hanem egyszerűen megmutatja a manapság annyira trendinek tekintett viselkedésminták, szokások és magatartásformák mögöttesét.

A mögöttes pedig a semmi. A magával ragadóan vonzó semmi, vagy más megközelítésben az öncél maga. Mi vihet rá valakit arra, hogy kés alá feküdve változtassa meg saját testét, idomulva a média által közvetített tökéletességmintákhoz? Vajon ettől oda fog figyelni a barátja, Martin Susanre? Törődik majd vele? Martin esetleg kúrni is fog vele ezután, vagy azt azért továbbra is csak Elenával? És Susan törődik-e eléggé rákos anyjával? Elcsúszott egzisztenciák játszanak fényes életet maguknak, soha nem kutatva a kudarcok okát (mindenről úgyis a „rohadt vágottszemű sárgák” tehetnek), tudatot és testet stimulálva nézik végig, hogyan törik rommá minden emberi körülöttük.

Almási-Tóth András mesterien gyúrja össze a Bret Easton Ellis különböző szövegeiből származó motívumokat, és szerencsésen nem az ondótól-vértől iszamós felszínt, hanem az amögötti tartalmat: azt az állapotot, amelyben a materiális javak birtoklása már nem elégíti ki a fogyasztót, inkább a tudat és a szexualitás határait meghaladva próbál teljes életet élni, amely azonban úgy rohan el mellette, hogy csak távoli kontúrjait képes felfedezni. Divatos plasztikáztatni, tudatmódosítón élni, pénzt keresni és elverni, frusztráltnak, anorexiásnak, elfoglaltnak, szexistának, feministának/hímsovinisztának, továbbá rasszistának lenni, és még divatosabb ennek következményeiről tudomást sem venni, a nagy szabadságból, a szabad akaratból a felelősséget nem tudomásul venni, és azt hinni, hogy mindez tevékenység, olyasvalami, aminek van értelme. Pedig – és ez a Bifidus essensis nagy érdeme – egyértelmű: szó sincs róla, ez mind pótcselekvés, ami elfedi, hogy valójában nincsen semmi, ami az életet kitölti. Erről nem lehet eleget beszélni, és különösképpen méltánylandó, ha a színház újra és újra megfogalmazza ezeket, különböző formákban. A Gárdonyi Géza Színház ezt teszi – szerencsésen nélkülözve a küldetéstudat túlzásait, viszont annál természetesebben és határozottabban.

Barta Dóra rendezőként és koreográfusként egyaránt tökéletesen vegyíti a tudatalatti kivetüléseit, a szürreálist a hétköznapi érdektelenség hiperrealista ábrázolásával, egy-két kivételtől (például az állatkertes jelenet) eltekintve arányaiban is mindvégig eltalált a konstruktum. Dicséretes az is, hogy Barta pontosan mérte fel, hogy a színészek meddig képesek elmenni a produkció mozgásszínházi részében, így mindenki képességeihez mérten maximálisan vesz részt a doppelgänger formai játékban. A társulat fiatal színészei ugyan csak vázolják a figurákat, amelyek azonban rendkívül ismerősnek tetszenek: mind mögött megfigyelés, tapasztalat és gondos munka van. Mészáros Sára (Susan és Susan anyja) szinte mindvégig bekötözve adja át Susan útvesztettségét, kétségbeesett tehetetlenségét, életpótlék szenvedését. Bozó Andrea (Mary Ann) mimika nélküli arcjátéka, érzelem nélküli mondatai, töltet nélküli nevetése a már minden lelkét elvesztett unatkozó háztartásbeli fájdalmas, ám hiteles karikatúrája. A metroszexuális Martin szerepében Schruff Milán minden mozdulata a helyén van: figurája az eldöntetlen élet megtestesülése. Járó Zsuzsa Elenája Lara Croft keménységével álcázza a mindennapok tartalmatlanságát. A totális lúzer levertsége, érdektelensége telíti meg Nagy András Eddyjét, és a tiltakozás, az apa megtagadása motiválja Bányai Miklós homoszexuális Timjét. A színészek csupán néhány koreográfia időzítettségében kárhoztathatóak (ami az előadások játszása során bizonyosan javul). A Gróf Gyula által tervezett sokrejtekes, szándékoltan aránytalan, kommersz bútorutánzatokból alkotott teret jól felfestett karikatúrafigurákkal töltik fel a táncosok (Csere Zoltán, Rubi Anna, Kulcsár Noémi, Túri Lajos, Horváth Zita).
Az utóbbi időben több előadás fogalmazott meg antiutopikus víziót a kiüresedett világról, a debilizált fogyasztói társadalomról: ilyen volt a Dagály, a Vészkijárat - Exit, vagy a Ne kíméld, akiket szeretsz!. A Bifidus essensis ilyen szempontból a vállalás optimális megoldása: kerek egész, végiggondolt, mindvégig szórakoztató, önreflexív, de nem felszínesen provokatív, s érvényesíti az Amerikai psycho utolsó mondatát: „This is not an exit”.