Az előadás nem mentes az ellentmondásoktól. Voltaképpen nem igazán tudjuk eldönteni, hogy a rendező milyen céllal, milyen közönségnek készítette előadását. Ezúttal a Szentivánéji álom mesei vonulata emeltetik ki: Juraj Fabry kezdetben rideg, stilizált díszletei (Theseus háza) igazi csodalényes erdővé válnak, a virgonc, szerelmet játszikáló ifjak kiszökdösnek az erdőbe, hogy ott mindenféle csodák essenek meg velük, s a különféle bonyodalmak után, melyek egy manó tévedéséből erednek, végül mindenki megleli párját. Még az erdő királya és királynője is egymásra talál, hogy aztán a végül mindvégig ott császkáló botcsinálta amatőr színjátszócsoport fellépése koronázza az estét, s egy, az alkotó által küldött titkos oldalpillantás (a zárókép) üzeni a nézőnek, hogy nana!, azért a szerelem nem csak ilyen boldogságos-bolondságos játék!


Nincs is ezzel semmi baj, még akkor sem, ha ezen egyszerűsítő értelmezés némileg szimplifikálja Shakespeare mester létrehozott világát: Oberon és Titánia viszonyáról, s róluk magukról is csupán az derül ki, hogy a nő megharagudott a férfira, de a kapcsolat, némi varázslat (és hű, ám szertelen, felelősségteljesnek egyáltalán nem nevezhető segédje) segítségével a szerelem helyreáll. Théseusról annyi derül ki, hogy úgy vezetgeti Hyppolitát, mint gazdi a pórázra fogott boldogtalan kiskutyát, és senki nem szól neki, hogy ez így nem píszí. (A néző gondolati bevonása az, hogy ezt a nagy feladványt megoldja, és észrevegye, hogy ez nincs így jól.) A négy szerelmes négy szertelen fiatal, szerelmesek ők fülig, éppen abba, akibe a dramaturgia szerint kell, mit sem tudnak ők arról, hogy mi is ez valójában, és erről mi sem kell, hogy jobban árulkodjon, mint az, hogy a mesteremberek színdarabját rezzenéstelen arccal nézik végig, hogy aztán a darab a láncra vert Hyppolita és a feladatukat abszolváló mesteremberek erkölcsi győzelmével végződjék.


Radoslav Milenković rendező, úgy tűnik az előadás utolsó negyedóráját megelőzően, sikerre viszi ezt a nem túl eredeti, meglehetősen közhelyes, de afféle kötelező röviden jelleggel vállalható koncepciót. Az előadásban váltogatják egymást az ötletesebb és a sivárabb epizódok; az ötletesek általában azok, amelyek magukon viselik Barta Dóra koreográfusi munkásságának üdítő, kedves, néhol váratlan és szellemes nyomát, a kevésbé ötletes a többi, amelyen a színészek mintha magukra lennének hagyva. Blaskó Balázs nem annyira, Theseusa határozottan nem szimpatikus, élveteg öregúr. A négy szerelmes (Mészáros Sára, Szabó Emília, Bányai Miklós, Schruff Milán) sem annyira, nekik felszabadultaknak kell lenniük, szerencsére a mozgás elvonja a mi figyelmünket is arról, hogy igazából semmilyenek. A mesteremberek (Mészáros Máté, Sata Árpád, Hüse Csaba, Balogh András, Szívós Győző, Rácz János) komédiázása megintcsak jól koreografált burleszk-gegek sorozata. Azonban a komolyabb elmélyülést igénylő feladatoknál látszik a hiány. Nádasy Erikának és Görög Lászlónak (Titánia és Oberon) láthatóan nincs sok elképzelése arról, mit kellene csinálnia a szerepével, és Bozó Andreának is mintha csak távoli skiccre futotta volna ezzel a mintha-cinikus-életunt Puckkal kapcsolatban. Mintha nem lenne kitalálva, kik is ők, és miért teszik azt, amit tesznek. Azonban egyik esetben sem a színészi munkában található a hiba, az előadás szereplői igen tisztességesen teljesítik az előírtakat, sőt, érezhetően akarják közvetíteni, amit kéne nekik, csak az a valami olyan, mintha nem is lenne.


Azonban a színház egy csodálatos dolog. Az alkotói koncepciót maga az előadás buktatja le. Pontosabban Mészáros Máté, aki Tompor–Pyramus szerepében, Sata Árpád (Sipák/Thisbe) asszisztenciájával, olyan frenetikus, szerethető és magával ragadó ripacsparódia-parádét vág le a nyílt színen, ami a házat szétvető derültséget okoz mind a nézőtéren – és a színpadon is. Mert a koncepció az lenne, hogy a tripla esküvő résztvevői savanyúan és unatkozva nézik végig a kedves mester vergődését, s ezáltal lelepleződhessék a szerelmesek igazi valója. A gond az, hogy nem tudom eléggé gúnyosan leírni e koncepció közhelyességének és ürességének mértékét, és visszaadni azt az atmoszférát, amikor az előadás ledobta magáról a valódiatlanság álarcát, ugyanis Mészáros Máté túl jól csinálja, amit csinálnia kell. Bizony olyan jól, hogy Théseus elvileg merev és unatkozó házanépe egy pontig bírja – de aztán kirobban belőlük a nevetés, nem bírják kollégájuk egészen lehetetlenül nagyszerű komédiázását nevetés nélkül megállni, és nem bírnak hazudni a színpadon. Szétroppan az amúgy sem túl erős lábakon álló konstrukció, és megmutatja, hogy amit látnunk kéne, azt nem lehet látni, mert az valójában nincs is.

Ez az őszinteség az, ami igazán felemeli az estét. Ezek után hiába a zárókép a bilincseit csörgető szomorú Hyppolitával. Késő, mert a mese valódi mesévé válik, és minden értékén van kezelve. A kiváló egri társulat igen méltányos egyrészt a darabbal, másrészt a közönséggel: ebben az előadásban minden pontosan a helyére kerül, és ez így van jól.