Bő fél évezreddel ezelőtt megrendelésre írta meg William Shakespeare ezt az eredendően egyetlen alkalomra szánt darabot, mely aztán hosszú időn át nem is került eredeti formájában színpadra. Csupán kiragadott részleteket ismerhetett belőle a nagyérdemű, mígnem eljött a huszadik század, mely felfedezte magának Vilmos mester eme remekét. S ha már felfedezte, el is kezdődött az a tobzódás, mely fantáziában nem szűkölködő színházcsinálókat új meg új megfejtésekre, színpadi megoldásokra sarkallja, ha kezeik közé kaparinthatják a Szentivánéji álmot. Most az egri Gárdonyi Géza Színházban több mint másfél évtizeddel az 1992-es bemutatót követően ismét elérkezettnek látták az időt, hogy egyfajta megfejtést keressenek és találjanak.
A szentivánéjiálom-fejtést pedig arra a szerb Radoslav Milenkovičra bízták, aki már ebben a teátrumban is oly sokszor bebizonyította, hogy privát álmoskönyvének lapjairól eleven és szellemmel teli figurákat, valamint hatalmasan riasztó démonokat is képes előcsalogatni. Hát még, ha ilyen alapanyag kerül a kezébe, mint Vilmos mesterünk remeke, amelyben minden benne van, ami színház, ami élet.
A rendező nagy kedvvel vetette bele magát a munkába igyekezvén elkerülni mindenféle klisét, vagy naturális megoldást. Izgalmas alakokat, helyenként egészen új, ismeretlen figurákat formált szereplőiből. Elkerülte azt a beidegződést, mely szerint Théseus és Oberon, illetve Hippolyta és Titánia valahol ugyanazon személyeknek megfelelői a földi és a mesevilágban. Őt nem ez a fellelhető párhuzam izgatta, ezért markánsan, szinte már túlmagyarázva tett különbséget a két pár között. Blaskó Balázs Théseusa igazi nagyvilági férfiú, míg mellette a Dimanopulu Afrodité által megszemélyesített Hippolita – kiváló gondolatként – megalázott rabnő. Görög László Oberon bőrében tréfás és furfangos, a karikatúra határát súroló alakítást, míg Nádasy Erika – mint igazi kebelcsoda – vérbő asszonyt hoz elénk. A két pár mellett Safranek Károly Égeusa e körön kívüliségével, földi, mindennapi gondjainak megmutatásával tűnik ki.
Attól is óvakodott a rendező, hogy a naturalitásig leegyszerűsítse a műből áradó túlfűtött nemiséget. Milenkovič színházában nem úsznak át a színen hatalmas falloszok. Az ágaskodó vágy nem külsőségekben mutatkozik meg, hanem belülről fakadva emelkedik magasabbra és még magasabbra.
Az sokkal inkább érdekelte a rendezőt, milyen hatalmas különbségek lehetnek szeretet, szerelem, és mindenféle szexuális vágyak közt. Más az, ha élesített tesztoszteronbomba hajtja a fiatalembereket a lányok után, s ki tudja olyankor, hol a határ a láb közt dübörgő vágy és a szerelem közt. Ezt a nemek és vágyak közti csatát kifogástalanul jelenítik meg fiatal remek és érzékeny színészeink. Schruff Milán rajongó Lysanderének méltó fiúpárja Bányai Miklós hebehurgyább Demetriusa. Hermiaként Szabó Emília új színeket mutat meg színészi palettájáról, Mészáros Sára Heléna bőrében pedig az előadás legizgalmasabb alakításával rukkol elő.
Az ifjonti felhevült szerelem ellentéte, amikor a kéjsóvárgásba már mindenféle más érzelmek is vegyülnek, a pajkosságtól a tettetésen át akár a kegyetlenségig. Ezek kiélésének parancsoló óhaja pedig a legvadabb perverzióig is eljuttattathatják a delikvenseket. És itt már rég nem nemiségről, hanem igazi pszichés hadviselésről beszélünk, melyben egyként a frontvonalak első sorában tolonganak nők és férfiak. S ezt a különbséget Milenkovič nagyon meg akarja és meg is tudja mutatni.
Külön pikantériát ad az előadásnak, hogy itt Pukk meghatározó szerepét nem férfi, hanem nő alakítja. Ezzel egészen új értelmet nyer a történet. Pukk ez alkalommal nem csupán csínytevő kupidó, de egyben vonzó nő is. Bozó Andrea pedig megfelel mindkét feladatnak, remekül teremt egységet az így még izgalmasabb szerepben. Kár, hogy hangjai, hanghordozása már több korábbi alakításából visszaköszön.
Természetesen nem hagyja érintetlenül a rendezőt a ki tudja hányadik, de talán leghálásabb rétege a Szentivánéji álomnak, a robosztus, primitíven bölcs és nagyon szerethető mesteremberek figuráinak sorsa, mely valahol a mesék, hiedelmek tündérvilága és a mindennapok tirannusainak való kiszolgáltatottság közt zajlik izzadtságban, porban, de őszinte együgyűségben. Tetősi hálás szerepében lubickol Rácz János. Minden gesztusa ül és üt! Igazi mélységeket mutat meg a karikatúra mögött. Mészáros Máté Tompor bőrében sziporkázik. Élményt jelent, ahogyan keresi „színpadi” hangját, míg végül megállapodik valahol Bánhidi Laci, alias Matula bácsi hangjánál, amibe kicsit bele is szorul. Hüse Csaba lógóorrú színpadi jelenléte emlékezetes pillanatokat eredményez csakúgy, mint Sata Árpád alakítása Sipákként, és persze Tisbeként. Kórászként Szívós Győző pontos karaktert formál hasonlóan Balogh Andráshoz, aki Lavór szerepében szívszorítóan „szerencsétlenkedik”.
Mondhatnánk könnyű dolga volt a rendezőnek, aki már oly sokat dolgozott a társulattal, hogy megtalálja elképzeléséhez a legmegfelelőbb színészeket, játszótársként, de ez még a jól átgondolt koncepció mellett sem lett volna elegendő ahhoz, hogy a Juraj Fabry által megálmodott minimalista díszletben – melynek közepén ott van az az ágy, melyen, melyben minden megtörténhet – létrejöjjön a csoda. Szűcs Edit pontos, a kellő helyen harsány, illetve éppen visszafogott, világos szimbólumrendszerrel irányt adó ruhái is kevésnek bizonyultak volna ehhez. A sikerhez szükség volt arra, hogy az Egerben immár egy esztendeje működő tánctagozat láthatóan hatást gyakorol az egész teátrumra. A tagozatvezető Barta Dóra – aki ennek a bemutatónak is koreográfusa – fontosnak tartja, hogy táncosai ne külön éljék életüket a színészek mellett, hanem összekapcsolódjon a prózai és a mozgásszínház. Ez alatt az esztendő alatt olyan közös nyelvet képesek immár beszélni a Gárdonyi Géza Színházban alkotó művészek, mely most vált igazán egységes egésszé. A Szentivánéji álomban a textusokat remekül egészítik ki azok a kifejezetten táncos elemek, melyek kiválóan szolgálják a rendező elképzelését, s így együtt adnak teljes és maradandó élményt. Dér Gabi mint prózai színész, a Tündér szerepében semmivel sem marad el a táncosok – Horváth Zita, Nagy Eszter Kata és Zombori Dorottya – mögött, ahogyan ők is eleven és elhagyhatatlan részeivé válnak a produkciónak.
A világ színjátszásában rengeteg új csapást próbálnak ki az alkotók, s ezek közt gyakorta fedezhetők föl tévutak, melyek nem a közönséghez vezetnek. Ez az ösvény – melyet az egri teátrum egyre jobban kitapos magának – azonban határozottan olyan tisztásra vezet, melyen ott van az ünnepelni vágyó, színházszerető sokadalom.