A Quartet második napján a cseheké volt a főszerep. A chebi (németül: egri) Nyugat-csehországi Színház egy Krétakör-feldolgozással érkezett Egerbe. A Bibliából is ismert, Brecht által is feldolgozott történetet örmény népzenei alapokat felhasználó dalbetétekkel, fokozott líraisággal, a mítoszi eredetű, feszültséggel telített emberi történetekkel vitte színpadra a társulat és Zdeněk Bartoš rendező.
A klasszikus, ősi történet újabb, a brechti feldolgozást alapul vevő, de annak idejétmúlt részeit újraértelmező változata kiváló dramaturgiai munka eredménye. A darab a chebiek átiratában Örményországban játszódik, ahol folyamatosak a lázadások, az aktuális uralkodók elleni erőszakos cselekmények. Az egyik ilyen, trónfosztást célzó puccskísérlet során az úrnő eldobja magától gyermekét, akit azonban egy szolgálólány magához vesz, és a számos megpróbáltatás és nehézség ellenére, saját boldogságát háttérbe szorítva neveli. Majd hirtelen a vér szerinti anyának – kizárólag politikai megfontolásból és legkevésbé sem anyai ösztönből – szüksége lenne a gyermekére, akit természetesen a „nevelőanya” nem ad ellenállás nélkül.
A hatalmi kényszer szülte erkölcstelenség, az elnyomástól szenvedő emberek összetartása, az anyai ösztön két ellenpólusa mutatkozik meg a darabban fűszerezve őszinte szerelmi történettel, egy kis humorral és gyönyörű népdalmotívumokkal.
A modernizált Krétakört a chebi színházban a manapság annyira nem unikális, de a befogadói élményt mindenképp motiváló formában, a nézőtér-színpad funkciójának cseréjével játssza a társulat. A nézőtéren elhelyezett kellékeken bemutatott darab közben a színészek a székek támláin közlekednek, és az erkélyekről is szólnak a színpadon elhelyezkedő közönséghez. Ebből a Gárdonyi Géza színház teljesen más felépítéséből adódóan nem sokat érzékelhetett a nézősereg, de az oldalajtókon közlekedő és a szabadon maradt első két soron járkáló szereplők így is elhoztak egy keveset saját koncepciójukból.
A díszletet erőteljesen befolyásolta az előbb említett koncepció kútba esése, hiszen eredetileg az oldalsó erkélyeken játszódó jelenteket a színpadra kellett „lehozni”. Ezáltal kissé zsúfolttá vált a színpadi összkép, a két oldalon elhelyezett állványok sokat elvettek a térből. A színészek jelmeze a modernnek „csak” tűnni akaró fakó zakókat leszámítva jól mutatnak a színpadon. Kiválóan és tudatosan alkalmazza a jelmez- és díszlettervező a sötét és harsányabb színek hangulat- és figyelemfokozó erejét.
A darab amúgy is erős líraiságát erősíti az örmény népdalok motívumait felhasználó, a legtöbb esetben saját szöveggel kiegészített énekes részek. A kétfelvonásos előadás merőben más volt, mint az Aszfaltdzsungel. Míg a franciák ízig-vérig kortárs alkotással érkeztek, a csehek egy ősi történetet dolgoztak fel kortárs elemekkel modernizálva, erősítve azt, s egy szívszorító, az érzelmeket fokozatosan felerősítő világba vezettek minket.
Egy szerethető történetet láttunk, szerethető és roppant szimpatikus színészekkel, rendezővel, átlagban közepes, egy-két esetben pedig kiemelkedő színészi teljesítménnyel, egy kis kelet-európaisággal, őszinte szerelemmel, az elnyomott századokkal ezelőtti örmény (vagy cseh?) nép bánatos élni akarásával és színtiszta érzelmekkel.
Mint ahogy a szűnni nem akaró vastaps is mutatta, az este során sikerült megszeretni ezt a cseh remeket is, és most már – kis túlzással persze – Prága és a remek sörök után a chebi társulat juthat majd eszünkbe Csehországra gondolván.