- Különböző utakon indultunk el. Mátéról hamar kiderült, hogy valamiféle előadóművészet felé indul, de közben sok vargabetűt írt le. Igazán nem volt meglepetés, hogy a színészetnél kötött ki - mondja Sára.
- Az én indulásom sokkal egyenesebb volt, s mint afféle jó tanuló csináltam végig a drámatagozatos gimnáziumot, előbb is kerültem be a főiskolára.
- Sokáig inkább zenész akartam lenni - veszi át a szót Máté -, de végül mégis úgy alakult, hogy a színművészet lett a hivatásom. Remek, összetartó osztályba kerültem Máté Gábor irányításával. Amikor végeztünk, sokan kerültünk egyszerre Egerbe. Később ide szerződött Sári is. Mint említik, az egy társulatban való munka részben jó, hiszen mivel tizennégy évesen mindketten elkerültek otthonról, s kollégisták lettek, így azóta most lehetnek ismét igazán egy közösségben.
Persze, néha elkerülik őket így olyan szerepek, amelyeket - éppen mert testvérek - nem játszhatnak egymás partnereiként. Ám lehetne és kéne is találni olyan darabot, amelyben ki lehetne használni azt a lehetőséget, hogy az átlagos színész-színész kapcsolatnál lényegesen jobban ismerik egymást.
Amíg más-más színházban dolgoztak, azt sem tudták igazán, milyen színész a másik. Lehetőségük sem volt, hogy megnézzék egymást. Máté még főiskolás volt, amikor Sára már Debrecenben játszott, majd Pécsett. Így szinte lehetetlen volt, hogy eljárjanak a másik bemutatóira, mert mindkettőjüknek igen sűrű volt az elfoglaltsága. Pedig a családi életük nem a klasszikus módon alakult.
Közgazdász szüleiknek, mint fogalmaznak, "nagyon nem jött össze". Szétváltak, amikor ők 10-11 illetve 8-9 évesek voltak. S ez a tény rányomta bélyegét a mindennapokra és elsősorban az ünnepekre. Nem csak az "időfelezés" jelentette például karácsonykor a nehézséget, de az is, hogy a szülők közt remegett a feszültségtől a levegő.
Mára azonban már valamelyest normalizálódott a helyzet. Nemrég például a szülők együtt ünnepelték 30. válási évfordulójukat. Azért a szenteste és az egész ünnepkör sohasem volt egyszerű, mondják. Főleg, amikor már főiskolára jártak, vagy színháznál dolgoztak, alig-alig volt idő hazamenni az édesanyjukhoz, s találkozni édesapjukkal. Általában 23-án még próbáltak, az ünnep első napján már esetenként előadásuk volt.
Édesanyjuk persze ilyenkor egy regimentre főzött, mintha legalább húsz főt számlálna a család, s nem győztek megfelelni a szíves kínálásnak. Az egész ünnep erről szólt, evésről, traktálásról és idegeskedésről, hogy minden igazán jól menjen és sikerüljön. Viszont jó néhányszor élő, cserepes fenyőt díszítettek föl az ünnepre, amelyek aztán kikerültek a kertbe, s most ott sorakoznak az anyai ház mellett Csókakőn.
Most, hogy mindketten Egerben vannak, lényegesen egyszerűbb. Idén is az édesanyjuk utazik ide, s itt együtt ünnepelnek. Mindketten úgy vélik, karácsonykor a legfőbb az, hogy ezen az alkalmon együtt legyünk azzal a pár emberrel, akik igazán fontosak nekünk, figyeljünk egymásra és élvezzük az ünnep illatait színeit, ízeit. Máté hozzáteszi, hogy ez a mostani válság talán egy kicsit elfordítja az embereket a tárgyiasult ünnepléstől, s tán kényszerűségből, de kidomborítja a karácsony lelki részét.