Csanádi Judit ezúttal nem háztetőre, nem is elvásott SZOT-szállóba, hanem a mögöttük lévő kráterbe helyezi a játékot, amelyet egy vasból készült gigantikus virágállvány fog körbe. Azonban a várigok helyén nincs semmi, egyetlen üres cserép árválkodik csupán a magasban. A virágállvány ezúttal zárka is: Zsigmond és Erdély cellája: mindketten egyedül maradtak. Zsigmond magánya akkor is érezhető, ha éppen sokan vannak a térben, Erdély magánya pedig az előadás végén válik beteljesített és visszavonhatatlan befejezéssé. Márton László és Csizmadia Tibor, valamint az egri színház társulata egymásra találásának nagy érdeme, hogy pontosan érzékelhetővé válik minden egyes elhangzott szó valódi értéke. Ez pedig a nullához közelít: a kimondott szavaknak, mondatoknak gyakorlatilag semmiféle logikai köze nincs ahhoz, amit a valóságban jelentenek. Szinte minden hátul történik, minden leplezett, mindennek valami más célja van. Éppen ezért nagyon kivételesek és megrendítőek az őszinte pillanatok: a Zsigmondból pillanatokra előbújó ember, amely a már szinte ráégett színész elé tudja erőszakolni magát, vagy Krisztierna tiszta kiállása férje mellett. Kakas István és Löbl Terézia egymásra találása, a szerelem létrejötte azonban a távozást vonja maga után. Ez is mutatja: ez a hely nem alkalmas arra, hogy boldog lehessen az ember.
A nagy játékos (Zsigmond) ezúttal elrontja a számítást. A harcokban egyszerűen elfogytak mellőle azok, akikben megbízhatna, s nagy részüket – önsorsrontó módon – ő maga marta el maga mellől. A személyiséget feloldja a nagypolitika, az állandó játszmában gondolkodás. Akik meg őbenne bíznak – azokat elhagyja. Pontosan tudja, hogy képtelenek mellette maradni. Ennél akár az életfogytiglan egyedüllét is jobb sors. Már nem egyszerűen doppelgänger figura: személyisége szétszakad. A zseni megalázza magát, beismeri kudarcát, és úgy teszi nyilvánvalóvá, hogy nem lehet egyszerre négyfelé megfelelni, hogy mindenkinek meg akar felelni. A lufi kidurran: többé nincs kohézió a fejedelemségben, Erdély magára hagyatottá válik: kiszolgáltatva szerencselovagok és hatalommániások véget nem érő acsarkodásainak, a nemzet elvész, a rendi gyűlésen a főurak csendben, megfélemlítve nézik végig, ahogyan a császár helytartója fellengzős magabiztossággal „rendet teremt”, vagyis öl, kitaszít és fölemel. A megosztott nemzeten úrrá lesz az idegen akarat.
Formai szempontból A törött nádszál sokkal kerekebb, egységesebb az előzményeknél. Az erővonalak tökéletesen követhetőek, a szereplők tevékenységének és gondolkodásának íve nagyon pontosan megrajzolt. A szerkezet feszessége a játékidő jelentős részében kifejezetten izgalmassá teszi az eseményeket, egyfajta folytonos rejtvényt jelent a szólamok és a cselekvések egymáshoz rendelésének folyamata. A színészi játék és a rendezés mindvégig segít megoldani a feladványokat, hogy a felfedettek, megoldottak helyett újabbak és újabbak következzenek. Mindössze egyetlen dolog zavaró: a virágállványzat bizony idegesítően ki-kitakar egy-egy színészt vagy történést, amelynek oka nyilván a színház véges technikai lehetőségeiben keresendő, azonban mivel az állványzat használtatik, kénytelenek vagyunk elfogadni ezt a helyzetet.
Zsigmond megöregedett. Schruff Milán korábban már méltatott összetett teljesítménye, a magányos játékos, a szenzitív színész, a keménykezű parancsnok, a kisfiús érzelemkitörésektől sem mentes nagyformátumú uralkodó érzékeltetése új színekkel gazdagodik. A színész kiválóan jelzi, hogy az önfeladás, az önmagában való csalódás hihetetlen erőt koncentrál a férfiban, ami saját megroppantását teszi nagyívűvé. Borzasztó látni, ahogyan ez a mérhetetlen energia porrá hamvad. Kaszás Gergő Thoroczkay Máté hazugság-monológját elképesztő átütő erővel, minden szót aláhúzva, mélységes elvakult hittel adja elő. Az alakítás amennyire kurta, annyira emlékezetes és jelentős. Kaszás a politikai kommunikátorok legrosszabb ős-énjét fedi fel, lehengerlő magabiztossággal. Afféle középkori Dr. Strangelove-ként minden szavából süt az előrevetített pusztulás, amely, esküszünk, ezt az embert elégedettséggel töltené el. Mészáros Máté Básta főkapitánya a mögötte álló hatalom tudatában hidegen számítóan kegyetlen, ravaszsága majmolt finomsággal, megfellebbezhetetlensége nem egy személyiség, hanem egy intézmény „jutalma”. Bozó Andrea Krisztierna, Zsigmond felesége, Safranek Károly Bocskai István főkapitány, Nagy András pedig Jósika István kancellár szerepében képesek teljes, tragikus sorsokat gazdagon ábrázolni, de emlékezetesnek bizonyul Dimanopulu Afrodité és Venczel Valentin Jósikáné és Kornis Gáspár „egymásra találásának” jelenetében, Blaskó Balázs Istvánffy és Zsigmond párbeszédében, illetve Szívós Győző a végül elbukó Lázár testőrparancsnok szélkakas-szerepében.
Az egri Gárdonyi Géza Színház grandiózus vállalkozása ezzel a végéhez ért, a kortárs magyar drámairodalom egyik nagyszabású, történelmi témájú alkotását korszerű formában, példaszerű társulati működésről számot adva állította színpadra. Örömteli, hogy nem csak a vállaláshoz, de a teljesítéshez is szívből lehet gratulálni. Csupán egyetlen jelző a probléma: az, hogy ez egyedülálló a magyar színházi életben.