Fölösleges újraértelmezni a klasszikusokat, ha van mai és saját – állítja a Jászai-díjas rendező. Kalandos körülmények között került kezébe Horváth Péter darabja. Részben ismerte az írót még kamaszkorukból, hisz mind a ketten szegediek, s mindketten részesei voltak a hatvanas évek ottani színházcsináló hevületének. Másrészt a Színház című folyóiratban olvasta Horváth egy kiváló elemzését Visky András Alkoholistákjáról, ami alapján beleszeretett a darabba és meg is rendezte azt az elmúlt évadban itt, Egerben.

Ennek az elemzésnek, illetve darabnak köszönhetően kerültek újra alkotói kapcsolatba az íróval, s kérte tőle, hogy ajánljon új, bemutatásra érdemes műveket, esetleg sajátokat is. Horváth aztán küldött is ötleteket, köztük ezt a munkáját, mely két korábbi könyve, az Örömzene illetve a Horváth úr szerelmei nyomán született (Kozmosz könyvek, 1986., illetve Palatinusz, 1999.). Szegvári pedig amint elolvasta, úgy érezte ez az, amit meg kell és meg lehet csinálni Egerben.
– Régebben, a hatvanas-hetvenes években az írók számára elsősorban két műfaj, a vers és a próza létezett, drámával alig-alig lehetett találkozni. Aztán a nyolcvanas-kilencvenes évektől ez megváltozott, s egyre többen kezdtek darabokat írni, méghozzá jobbnál jobbakat – mondja Szegvári, hozzátéve, hogy tudatosan keresi azokat az alkotásokat, melyeket színre lehetne és kéne vinni ezek közül. Mégpedig újabb és újabb stílusú művek után kutakodik, ez alkalommal is sikerrel. Igazi kihívás és szellemi élmény a Kerti mulatság – állítja. Ez a mű ugyanis afféle „darabjáték”. Nincs úgy története, mint a két regénynek, mégis valami furcsa, ismerősen is ismeretlen világot tár a néző elé. A darab műfaja az író megjelölése szerint prózamusical. Miután Szegvári ilyennel még sohasem találkozott, kedve támadt megfejteni, hogy saját értelmezésében mi is lehet az.
A rendező leginkább Dolák-Saly Róbert egy remekbe szabott mondatával tudja megvilágítani a lényeget: „Mit csináljunk, ha csinálni akarunk valamit, csak nem mi?” Aki vevő Dolák-Saly humorára és kifacsart gondolkodására, az érti ezt. A főhős – Béres úr –, az író dilemmája, hogy dolgozni kéne, de mással akar dolgoztatni, mert szerinte olyanok a körülmények, hogy azok miatt nem képes alkotni. Körülmények ugyanis mindig vannak, amikre hivatkozni lehet. Pedig csak azt kéne leírnia, ami körülötte van.
A darab furcsaságára a rendező még egy irodalmi párhuzammal világít rá. Olvasva olyan érzések kavarognak az emberben, mint Weöres Sándor az Éjszaka csodái című verse kapcsán. Izgalmas, szürreális képek, amiket csak „ketten láttunk: te meg én…”
Mi történt Szegeden a hatvanas években?
Szeged valamiért kultikusan izgalmas hely volt– mondja Szegvári, aki Horváth Péterrel együtt gimnazistaként részese volt ennek. Talán az egyetemek okán pezsgő irodalmi és amatőr színházi élet volt ott akkoriban. A Nagyvilág című folyóiratban megtalálták és az irodalmi színpadokon be is mutatták azokat a darabokat – Camus, Ionesco, Mrozek műveit, amiket bár olvasni már nem volt tilos, de játszani igen. Komoly tettnek számított ez idő tájt Pilinszkyt szavalni, mégis megtették. Furcsa, sajátos íze volt annak a világnak, mely telve volt irodalommal, filozófiával – főleg, az akkor nálunk is divatos egzisztencializmussal. Nos itt, ebben a légkörben nevelkedett, cseperedett íróvá Horváth Péter és itt lett a színház elkötelezett szolgája Szegvári Menyhért is. Most pedig, idestova fél évszázad múltán itt, az egri színpadon találkoznak újra, hogy azt a bizonyos „szegedi szellemet” nekünk is megmutassák.