Az egri Gárdonyi Géza Színház előadása elmeséli a Maya történetét. A táncosnőét, aki az isten háta mögötti afrikai lokálban alkoholista legionáriusok és egyéb deklasszált elemek bálványa, aki amikor talál egy olyan embert, aki mögött látszik érzés, segít rajta, de aztán a férfi, immár Párizsba visszatérve megtagadja őt. Maya elhatározza, hogy megleckézteti az összezavart ifjút, aki azonban ráébred arra, hogy valójában Mayát szereti, s a végén mintegy varázsütésre mindenki megtalálja a maga boldogságát. Mindez Ambrus Mária gyönyörűséges habcsókdíszletei közepette zajlik, a hangsúlyosan stilizált terek szinte mindegyikét mesekönyv-illusztráció jellegű függönyök és felhők övezik, a tárgyak többnyire óvodai játékok, és Benedek Mari ruháiban is erős a jelmezjelleg. Zsótér mintha a gyermekkor önfeledtségét szeretné a formával felidézni. Ugyanakkor ez erős kontrasztot képez olyan érzelmi viharokkal, amelyek a mindennapok velejárói: tragikus elhidegülések, öncsalások, áltatások, kihasználás, az érzelmek kiforgatása. Mintha az előadás az operett kettősségéről szólna: a valóságban megtörtént eseményekre valószerűtlen feloldásokat kapunk, ami (talán) segít megszabadulni az ezekkel járó görcsöktől, negatív érzelmektől.
Talán ennek köszönhető, hogy a színészi alakítások néha a valóság szintjén mozognak, néha azonban egy teljesen elidegenített mozgásformát vesznek föl: marionettbábuk, rajzfilmfigurák, búgócsigák köszönnek vissza, megint máskor görcsös pótcselekvések egészítik ki a rendszert. Ennek a konstrukciónak az is evidenciája, hogy nincs hős, a bonviván őrlődő, kétségek közt vergődő figura, a primadonna érzelmektől tartózkodó, csalódott, keserű alak. A jellemek pedig mintha nemet cseréltek volna: Charlie Schruff Milán megjelenítésében átmenet nélkül vált az idétlen bábu és a vívódó fiú között, ám a karakter összességében gyenge, feminin, markáns kontrasztot képezve Járó Zsuzsa Mayájával, aki tudatos, összetett, konzekvens és erős jellem. Zsótér az operettdalokat Maya művészi és életfelfogásának ábrázolására használja. Maya nem kevesebbet tűz ki célul, minthogy rabszolgájává teszi Charlie-t, amellyel a fiú életében először jelennek meg kérdőjelek, először tapasztal valami felszín mögöttit, és ezzel valóban a táncosnő rabjává válik. Átértelmeződik a táncoskomikus és a szubrett szerepe is: Rudi (a rendkívül energikus Ötvös András), miközben része a történetnek, közben a narráció eszköze, Barbara pedig már attól nem a megszokott módon működik, hogy nem nő, hanem férfi játssza: Mészáros Máté már megjelenésében tanulmány; Rudihoz való ragaszkodása, roppant erőteljes megjelenése a szeretetvágyásról mesél – bőbeszédűen, az alakkal kifejezőn, szinte egyetlen hang nélkül. Venczel Valentin a külső erő, a hatalom szerepeit alakítja: a légióskapitány, az impresszárió, a csendőr és az álherceget játszó zenebohóc kivétel nélkül méltóságteljes figurák, de ez hol a rangból, hol a magabiztosságból, hol a művészi alázatból adódó felemelt fej, és Venczel mindnek külön képet tud adni.
A legerősebb elidegenítés azonban a színpadi mozgás szintjén jelentkezik: Ladányi Andrea koreográfiái szinte idézőjelbe tesznek minden színpadi történést: hol ironikusak, hol külsődlegesen reflektálnak a történésekre. Ugyanakkor a mozgások kibélelik az előadást, és talán ezáltal hiányoznak a felszabadultságról, a rendszer mélységéről mesélő apró kis ötletek, játékok, és talán ez okozza, hogy a mű értelmezése ezúttal nem fog át olyan széles spektrumot. Vaskos irónia, lemondás, keserűség keveredik a boldogságkereséssel, a teljes élet élésének vágyával, s vannak olyan szereplők is, akik nem jutnak el eddig a vágyig sem: Dixi (Vajda Milán) barátsága hazugságokból és tréfákból áll, Madelaine (Mészáros Sára) pedig túlmozgásos pótcselekvés-sűrítmény, a légies megjelenés mögött összességében semmi és senki nincs – a figurát teljes egészében az abszurd mozgás tölti ki. A Kákonyi Árpád vezette zenekar rendkívül hangulatosan, finoman játssza a Fényes Szabolcs szerezte operettdalokat, amelyek egyetlen alkalommal sem tűnnek önmagukért valónak, nem csupán díszletei vagy elemei, hanem minden alkalommal integráns részei a produkciónak, amely a szórakoztatás eszközeivel reményről és reménytelenségről, felszabadultságról és zártságról, célokról és céltalanságról, de főleg arról, hogy a díszletek mögé érdemes vetni néhány pillantást. Ha ebből a szemszögből vizsgáljuk a nem éppen megszokott, rendezői operettelőadást, nem számít, hogy az énekesi teljesítmény nem egyenletes, hogy egy-egy lépéskombináció nehéznek bizonyul a színészek számára. Zsótér Sándor nem tagadja meg a műfajt, még ha kicsit össze is húzza a darabot (Ungár Júlia dramaturg segítségével, nota bene az előadás egy az egyben a szerzők által megírt darab, semmi modern hozzátoldás, még a Haccacáré meg a Fogj egy sétapálcát című, eredetileg a műben nem szereplő dalok sincsenek benne), megtartja annak sajátosságait, és a lehető legtöbbet teszi érte: gondolkodik róla és benne. Még ha az előadás némileg szikár is, a végén a közönségszavazással odateszi azt a felkiáltójelet, amitől elindul odabent is a dolog.