Ritkaság, amikor a közönség szinte lépésről lépésre követheti azt, hogy éppen színháztörténelem születik, márpedig az utóbbi három évben éppen ez történt az egri Gárdonyi Géza Színházban, ahol 2008 és 2010 között minden év januárjában színre került egy-egy rész Márton László A nagyratörő című drámatrilógiájából. Márton kilencvenes évek elején írott grandiózus műve, amely Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem uralkodásának időszakáról (1588–1602), Erdély felemelkedéséről és bukásáról szól, a kortárs (dráma)irodalom kivételes teljesítménye, mert egy óriási hagyományokkal (és mennyi rárakódott sallanggal!) rendelkező műfajt, a nemzeti öndefinícióhoz közelítő történelmi drámát képes korszerűen és érvényesen megszólaltatni. Egy ilyen alkotás színpadra ültetése konzekvens és célratörő színházi műhelymunkát és társulatépítést feltételez — talán nem is csodálható, hogy a trilógia eddig sehol nem került színre. (Pontosabban csak felolvasásként volt látható 1995-ben, illetve az első részt 1992-ben Kolozsvárott mutatták be, a korabeli tudósítások szerint klasszikus történelmi drámaként értelmezve, amely így nem engedte kibontakozni a Márton szövegében lévő motivikai-nyelvi rendszert.) Csizmadia Tibor egri igazgatói időszakának mintha egyfajta célfüggvénye lett volna a trilógia. A nyolc éve regnáló direktor az új irányokra nyitott, korszerű színpadi nyelvet (is) beszélő, ugyanakkor a közönséggel kommunikálni kívánó társulatot és színházat hozott létre, amely — a három produkció ismeretében mondható — képes ilyen vállalkozás sikeres lebonyolítására.
„Kihívás — ha a lehetetlené is —, amely elől nem menekülhetünk. Különben nem illet meg a színházcsinálás joga.” — így fogalmaz Koltai Tamás az Élet és Irodalom 1994. július 29-i számában, reflektálva a trilógia megjelenésére. Vajon miért nevezi lehetetlennek a kihívást? Egyrészt talán azért, mert az első látszatra óriási szövegtenger valójában egy rendkívül bonyolult intertextuális hálózat, amely az elejétől a végéig egyre erőteljesebb önreflexivitásban áll saját magával. Másrészt annak okán, hogy a kivételes mennyiségű megjelenő karakter nem csupán dramaturgiai indukcióból levezetett szereplő, hanem szinte kivétel nélkül összetett, bonyolult, többdimenziós figura. Továbbhaladva: Márton darabja mintha egyáltalán nem lenne figyelemmel a mára, nem vonhatók párhuzamok a jelen szereplőivel, eseményeivel, helyesebben ezek a párhuzamok sokkal mélyebben érvényesek, ez azonban szinte kizárja a hagyományos színpadi megoldásokat, hiszen az ilyen párhuzamok kibontásához el kell vetni a konkrétumok szintjén megvalósított helyzetreprezentációt. S mintegy betetőzve ezt: a hősök nem tiszta jellemek, nincs egyértelmű azonosulási pontot, morális tartást jelentő főhős, Zsigmond ugyanis egymásnak ellentmondó tulajdonságokkal felruházott szereplő, akinek még a motivációiba sem vagyunk beavatva, mert első pillantásra dühítő módon az állandóan locsogó-filozofáló, önreflexív monológokban kitörő figura a jelentőségteljes pontokon elhallgat, és saját szövegével nemegyszer ellentétes cselekvéseket végez, vagyis motivikai rendszere is összetett, aminek következtében viszont nem egy történelmi tabló főalakja, hanem a mai magyar társadalom reprezentatív személyiségeként lép fel. Ennek azonban az is következménye, hogy a „hagyományos” drámákban megszokott felállás, mely szerint a hősök elmondott szövegükkel narrálják a cselekvéseket, megszűnik, a színészeknek nem illusztrálniuk kell a szöveget, hanem egy immanens rendszert kidolgozni, amelyben a szöveg és a cselekvés egymásra nyilvánvalóan reflektáló, de nem egymást segítő módon jelenik meg, ekképpen a mögöttes tartalom kell, hogy előtérbe kerüljön.
Nyilvánvaló, hogy a történelmi drámában megjelenő posztmodern írói megoldások kizárják (pontosabban értelmezhetetlenné teszik) a hagyományos színre vitelt, magyarán Az állhatatlan mindenképpen zárt, sajátos formai megoldásokért kiált, és ennyi szereplővel, ennyi szöveggel, ilyen időtartamban valóban szinte a lehetetlen megkísértése. Érdemes ennek fényében megvizsgálni az egri Gárdonyi Géza Színház vállalkozását.
A három előadás egyik legmarkánsabb pontja Csanádi Judit díszlete, amelyért a tervező World Stage Design-díjat is kapott. A három tér — a háztető, a lecsupaszított, elhagyott szocreál épületbelső, majd a gödörbelső — transzparens helyszínek, nem Erdélyt, nem is a kort idézik, hanem elemelik a realitás szintjéről a cselekményt, segít abban, hogy a szereplők ne eljátsszák a szituációkat, amelyek a nagypolitika szintjén amúgy sem relevánsak az értelmezésben, ellenben ráirányítja a figyelmet a mögöttesre, amely ezáltal mindig előtérben van. A három előadásban egyre beljebb lesz vezetve a néző a fejedelemség bukásának menetébe, és ehhez is illeszkedik a kintről befelé haladó térválasztás. A nagyratörő háztető-díszlete (egy nagyszebeni háztetőről készült fényképről származik az ötlet), bár direkt módon jelképezi a lejtő felé egyelőre csupán útban lévő országot, a lecsúszás, és a csúcsra állás között tétlenül, egy cseréptetőn pánikba eső, határozott uralkodó döntésképtelenségét — nem véletlen a képzavar —, magában hordozza a felemelkedés lehetőségét is. Az öt szemet formázó ablak a kölcsönös kivárás, megfigyelés nagyszerű szcenikai megjelenítése. Ennek ellenére a csúszkálások, kiállások, ablakcsapkodások közepette fokozatosan egysíkúvá válik: egyszerűen megszokja a szemünk a látványt, és a néző kevés új impulzust kap a le-leszáguldó testek jelképén kívül. A második egység, Az állhatatlan a politika által felemésztett ország metaforájára épül, amelyet rendkívül szemléletesen ábrázolnak a kibelezettre privatizált SZOT-szállót vagy iparcsarnokot idéző díszletek. Az épületnek szinte csak a váza van meg, mindössze néhány horgolt függöny maradt egy-egy ablakon, bizonyosan tévedésből. Elrohadt radiátor, félig leszakadt neontestek, néhány mosogató és vízcsap emlékeztet a valaha volt sodró életre. A történelmi játékot, melynek tárgya ezúttal a nép, vagyis mi magunk, lépcsőházak veszik körül, bizonytalan alaphangulatot keltve a két oldalon ülő nézőkben. A bal oldalon a reménytelenség maga: egyetlen még élő, de már jócskán száradófélben lévő cserepes növény árválkodik, mintegy mutatva: az élet csak díszlet, és senki nem törődik vele. Az előadás két oldalról nézhető, ám ez éppen nem átláthatóságot, hanem egyfajta véletlent jelent: hogy ki melyik térfélről követi az eseményeket, nem föltétlenül választás, hanem szerencse és adottság kérdése, fent döntetik el (hogy ki hová kap jegyet). A harmadik tétel, A törött nádszál immár nem háztetőre, nem is elvásott csarnokba, hanem a mögöttük lévő kráterbe helyezi a játékot, amelyet egy vasból készült gigantikus virágállvány fog körbe. Azonban a virágok helyén nincs semmi, egyetlen, immár üres cserép árválkodik csupán a magasban. A virágállvány ezúttal zárka is, Zsigmond és Erdély cellája: mindketten magukra maradtak.
Nagy Fruzsina jellegzetes jelmezei tökéletesen közvetítik a mű kortalanságát, ötvözve a 16. századi feudális kor jellegzetes öltözékeit a 21. század mesterségesen kevert színeivel, szimbólumaival, megkülönböztetve rangot és politikai nézeteket (a militarista Bocskai, Báthory Boldizsár ruháján vörös, míg a konzervatívabb erdélyi fejedelmekén barna színek vannak, az uralkodón, pedig — érzékeltetve más-világiságát, komolytalanságát — futballmez-sárga). Ám az első rész friss, ropogós, tiszta jelmezei Az állhatatlanban már megváltoznak: a szereplők ruhája hiányos, vértől-sártól iszamós, párhuzamosan azzal, ahogyan elmerülnek a hatalmi politika és az öldöklés rutinjában. Ha lehet, ez fokozódik a befejező részben: az erdélyi főurak harcban amortizálódott ruhái éles kontrasztot képeznek a császár küldötteinek fényesen tiszta holmijaival vagy akár Thoroczkay prédikátor sötét, díszes slafrokjával, amelyen egy makula nem sok, annyi sincs.
Az egri színház előadássorozata megfelelően tanúskodik arról, hogy a történelem (a történelmi dráma) nem csupán deklamáló daliás illetők szükségszerűen unalmasan és laposan megírt dialógusaival ábrázolható, sőt. A 16. századi történések izgalmasak, ám narratív szempontból pontosan ugyanolyan fordulatokat hordoznak, mint akár egy mai szappanopera: érdekek konfliktusa, szerelmek, családi és politikai viszályok, megcsalások és csalások, hűség és árulás, puccs és pártütés, harcok és kompromisszumok követik egymást rendre a cselekményben, szövevényesen, nehezen követhetően. Nincs is szükség a tiszta követésre, Márton műve az egésznek a rendszerére koncentrál — és éppen ezért lehetetlenkísértés drámatrilógiájának színpadi előadása. Radnóti Zsuzsa dramaturg segítségével készült az előadott változat szövegkönyve, amely erőteljesen rövidíti a Márton-szöveget, s még így sem marad ki az első két előadás szinte valamennyi kritikájából a befogadó dolgát megnehezítő, tekintélyes méretű szövegkorpuszra, -tengerre, sőt -cunamira való utalás. Ez így is igaz, bár a harmadik előadásban, A törött nádszálban már sokkal jobban kiegyenlítődik a szöveg és a színházi narráció aránya. Talán ez a legkidolgozottabb előadás, ugyanakkor ez a cselekménysorozat tetőpontja is, ekképpen „nézőbarátabb”, mint az első kettő, ráadásul ekkorra már a néző jól ismeri Zsigmondot, tisztában van tehát azzal a téttel, amit vállal, és a bukás következményeinek terheivel is, ennél fogva ez az előadás áll a legközelebb a közönséghez.
Ami nem jelenti azt, hogy ne lenne tekintetbe véve a közönség: Csizmadia Tibor rendező legfontosabb törekvése talán az volt, hogy amennyire lehetséges, közelítse a mai nézőt a drámatrilógia világához. Leginkább azzal, hogy a kétfelől (a török, illetve Rudolf császár) szorongatott hőst, Báthory Zsigmond erdélyi fejedelmet egyértelműen mai alaknak, s ami talán még fontosabb: mai fiatalnak ábrázolja. Rendkívül okos, értelmes fiú, aki egyrészt próbálja megérteni az őt körülvevő világot, keresi a túléléshez (és a győzelemhez, nincs az kizárva, egy percig sem!) legjobban passzoló taktikákat, miközben magának is számos problémája van, legfőképpen önnön identitásának meghatározása, és ezen felül egy két tűz között lévő, s önmagán belül kétfelé húzó országot is el kellene vezetnie. Zsigmond világában senki és semmi nem egyértelmű, a viszonyok és viszonyítási lehetőségek képlékenyek, biztos és megbízható pontok szinte nincsenek. Zsigmond először leszámol saját testvérével (pontosabban hagyja meggyilkolni őt), hogy hosszas vívódások és hatalomide-odaadási tinglitangli közepette akár erőszakkal is a fejlett Nyugat irányába állítsa országát, s ennek érdekében, biztosítandó a szövetséget, elveszi feleségül a császári család „zálogát”, Krisztierna főhercegnőt, akivel azonban egyetlen pillanatra sem képes valódi házaséletet élni. Bár a lány ösztönösen látja és érzi Zsigmond óriási terhét, a férfi nem képes sem bizalommal, sem szexussal viszonyulni hozzá. Ugyanúgy magára hagyja Krisztiernát — a világtól elzárva —, mint országát, a különböző hadjáratokban és csatákban oldódik fel, megnyugvást pedig inkább nevelője oldalán keres, mint feleségéén. A kisszerű és kétszínű pártütésen még úrrá tud lenni, ám elrontja a számítást. A harcokban egyszerűen elfogytak mellőle azok, akikben megbízhatna, s nagy részüket — önsorsrontó módon — ő maga marta el maga mellől. A személyiséget feloldja a nagypolitika, az állandó játszmában gondolkodás. Akik meg őbenne bíznak — azokat elhagyja. Pontosan tudja, hogy képtelenek mellette maradni. Ennél akár az életfogytiglani egyedüllét is jobb sors. Már nem egyszerűen kettős figura, hanem skizoid. A zseni megalázza magát, beismeri kudarcát, és úgy teszi nyilvánvalóvá, hogy nem lehet egyszerre négyfelé megfelelni, hogy mindenkinek meg akar felelni. A lufi kidurran: többé nincs kohézió a fejedelemségben, Erdély magára hagyatottá válik: kiszolgáltatva szerencselovagok és hatalommániások véget nem érő acsarkodásainak, a nemzet elvész, a rendi gyűlésen a főurak csendben, megfélemlítve nézik végig, ahogyan a császár helytartója fellengzős magabiztossággal „rendet teremt”, vagyis öl, kitaszít és fölemel. A megosztott nemzeten úrrá lesz az idegen akarat.
Nem lehet szó nélkül elmenni a színészi munka mellett, ugyanis bár a drámatrilógia erőteljes ensemble-játékra tart igényt, a három előadás általánosan jó színvonala mellett néhány valóban magasan kiemelkedő és fontosságához mérten kevéssé méltatott teljesítményről tanúskodik. A szerencsétlen házasságát, tragikus sorsát felemelt fejjel viselő Krisztierna szerepében Bozó Andrea, a ravasz, háttérben kavargató „szürke eminenciás” Carillo Alfonzként Görög László, a kiegyensúlyozott és igazságos technokrata, Bocskai Istvánt életre keltő Safranek Károly, a politikai széljáráshoz kimódoltan, de időben alkalmazkodó Sennyei Pongrácot alakító Vajda Milán, a hátsó kiskapukat is bátran használó, karrierben és családépítésben gondolkodó Báthory Boldizsár szerepében Bányai Miklós, a hidegen politikus Istvánffy Miklóst játszó Blaskó Balázs, a naivan mindig az események után járó Jósika Istvánként pedig Nagy András egytől egyig jól élnek a szerepek adta lehetőségekkel, képesek kerek, motivikailag hiteles alakítást nyújtani. Három színész pedig egyértelműen rendkívül összetett, jelentős, meghatározó szerepformálással emelkedik ki. Kaszás Gergő Thoroczkay Máté prédikátor szerepében a didaxist és a demagógiát juttatja diadalra: elvakult korabeli Dr. Strangelove-ként előadott manipulatív, ám szinte hipnotikus monológjai a politikai kommunikátorok legrosszabb ős-énjét fedik fel lehengerlő magabiztosságukkal. Mészáros Máté két szerepben is markáns produkciót nyújt: Geszti Ferenc, Az állhatatlan puccsszervezője egyszerű politikus, aki körmönfontnak és ravasznak hiszi magát, csupán azzal nem számol, hogy összeesküvő társai ugyanolyan gátlástalanok és kisszerűek, mint ő maga, A törött nádszál Básta főkapitánya pedig a mögötte álló hatalom tudatában hidegen, számítóan kegyetlen, ravaszsága majmolt finomsággal, megfellebbezhetetlensége nem egy személyiség, hanem egy intézmény „jutalma”.
Az állhatatlan trilógiája nemcsak az egri színház, Csizmadia Tibor és Márton László, hanem Schruff Milán győzelme is egyben. A fiatal színész rendkívüli tehetségről, érzékről, mélységről tehet tanúbizonyságot a három előadásban. Báthory Zsigmondja emlékezetes, sokszínű, összetett és következetes munka eredménye. A fejedelmet öntörvényű zseninek ábrázolja, pulzáló önreflexivitása képes minden igazságának nyomatékot adni. Okos, művelt, szenvedélyes, ám változékony jellem, aki hol tud és akar dönteni, hol nem, hol képes mindenkit feláldozni a hazáért, hol pedig csak egy nyűglődő bábnak érzi magát. Döntéseit határozottan és keményen adja környezete tudtára, latens érzelmessége, ölelésekben megmutatkozó kisfiús érzelemkitörései azonban betekintést engednek bizonytalanságaiba. Schruff értelmezésében a fejedelem valódi doppelgänger-figura, alakításába a skizofrénia jeleit, a kétségek közti őrlődést, de a femininitást, a gyermeki naivitást és idealizmust is finoman beleszövi, ugyanakkor minden pillanatában érezteti egyrészt őrlő magányát, másrészt a nagy formátumú játékost. A törött nádszálban a jellemrajz újabb színekkel és rétegekkel gazdagodik: a színész érzékletesen jelzi, hogy az önfeladás, az önmagában való csalódás hihetetlen erőt koncentrál a férfiban, ami a személyiség feloldódását, vagyis saját megroppantását teszi nagyívűvé. Borzasztó látni, ahogyan ez a mérhetetlen energia porrá hamvad.

*

Ezen írás leadásával egy időben, március 18– 20. között, három estén át az egri színházban látható volt a trilógia három előadása egymás után, a Báthory-maraton keretében. Ez a kivételes munka, vállalás és eredmény megérdemelné az erős szakmai és közönségérdeklődést, hogy a három produkció együttes előadására ne csak egyetlen alkalommal kerüljön sor. Mert nem túlzás, hogy a Gárdonyi Géza Színház produkciója több egy színházi, esetleg színháztörténeti eseménynél: országos, sőt: nemzeti jelentőségű ügy.