2010. május 31.
„Egerben lehet megszállottan színházat csinálni”
 |
Kaszás Gergő szeret úgy színházat csinálni, ahogy Egerben lehet. A büfében próbák, előadások után ott maradnak, nem spriccel mindenki rögtön haza, beszélnek a dolgokról, megkeresik egymást. De a kiváló színésznek azért néha jut ideje saját lovaira is.
- Egy korábbi interjúban azt mondtad, nagyon szeretnél úgy dolgozni, hogy már a kollégáid szagát és testnedveit is ismered. Ez Egerben már így van?
K. G.: Tulajdonképpen igen. Összeszoktunk, és nekem fontos, hogy a köröket ne kelljen újra és újra lefutni. A próbák alatt nem kell fö¬lös¬le¬ges időt tölteni azzal, hogy egymást udvariasan megszokjuk. Így az adott rövid pró¬bai¬dő¬szak alatt több munkát tudunk elvégezni. Ez addig működik, amíg meg nem unjuk egymást. De itt még nem tartunk.
- Te már tarthatnál itt, hiszen nyolc éve vagy Egerben, és azt szokták mondani, hogy hét év a bűvös határ, ameddig egy társulat tagjai igazán kibírják, szerethetik egymást.
K. G.: Ez így van, csak Csizmadia Tibor nagyon ügyesen vezeti a színházat. Két éve megint van nálunk két olyan fiatal, Ötvös András és Schruff Milán, akikkel igen izgalmas együtt dolgozni. Járó Zsuzsa is csak három éve van Egerben. Mindig kicsit változik a társaság, és Csizmadia újabb mézesmadzagokat húz el az emberek előtt. Zsótér Sándor is ideszerződött, rendezett tavaly kettőt, és ebben a szezonban is annyit rendez, ez szintén izgalmas.
- Korábban azt is mondtad, hogy a színészetet csak megszállottan lehet csinálni.
K. G.: Ma is ezt gondolom. Ma kevés helyet tudok az egri színházon kívül, ahol ennyire a munkára koncentráló társaság gyűlt össze. Erre persze kicsit rámegy az ember magánélete, meg fárasztó is, mert én pesti vagyok, sokat kell le-föl járkálnom. De Egerben lehet megszállottan színházat csinálni.
- Mit jelent konkrétan ez a megszállottság?
K. G.: Azt, hogy a próba nem tíztől kettőig tart, hanem az olvasópróba napjától a bemutató napjáig, sőt, sokszor utána is. A büfében próbák, előadások után ott maradunk, nem spriccel mindenki rögtön haza, beszélünk a dolgokról, megkeressük egymást.
- Az nem veszi a kedveteket, hogy általában húszszor, huszonötször megy csak egy-egy produkció?
K. G.: De igen, ez nem túl szerencsés. Vannak előadások, amelyekért nagyon fáj a szívem. Például A párnaemberért vagy a Don Juan megjött a háborúból című darabért. Ahhoz képest, hogy ezek milyen fontos előadások voltak, nagyon keveset játszottuk őket. De hát Eger egy ötven-hatvan ezres város, sokkal többet nem tudnak menni az előadások. Tudomásul kell venni, hogy soha nem fogja annyi néző megnézni a Máté Gábor által rendezett Csörgess meg! című előadást, mint a jól bereklámozott gatyaletolást a tévében. Bár a Csörgess meg! előadását is nagyon szereti a közönség, ez improvizációkból épül föl, a mobiltelefon köré. Tizennégyen játsszuk.
- A Valahol Európában előadása populáris is volt, de szakmailag is igen jó produkció, úgy tudom, ötvenszer is ment Egerben.
K. G.: Képzeld el, hogy hetvenszer. Ez egészen különleges számnak számít ebben a városban. De például A padlás, aminek 1991-ben volt a bemutatója, többszöri felújítás után, a százhetvenedik előadás felett jár. A Valahol Európában volt az első munkám Egerben, akkor volt Kovács Patrícia, Mészáros Máté negyedéves főiskolás. Béres Attila rendező is akkor volt kezdő, igen sok energia jött belőlük, nagyon jó volt velük találkozni. Ezután döntöttem el, hogy még egy évig maradok Egerben. Én mindig egy évig maradok Egerben. És utána rendszeresen történik valami, amiért érdemes még egy évig maradni.
- Azt nem bántad meg, hogy már nem játszol a Katona József Színházban?
K. G.: Nem bántam meg. Azt gondolom, hogy nem lett volna ilyen életem, mint amilyen lett. Nem jutottam volna ki Németországba egy félévre a Szentivánéji álom előadásába, talán nem játszottam volna a Bárkában.
- Ha jól emlékszem, úgy kerültél el a Katona József Színházból, hogy beiratkoztál Kaposváron lótenyésztést tanulni. És állítólag már te akartad meghatározni, hogy mikor lehet próbálni, az egyetemi elfoglaltságod mellett mikor tudsz Pesten lenni. Így történt ez?
K. G.: Kicsit hasonlóan történt, de azt azért nem akartam megszabni, hogy mikor legyenek a próbák. Megbeszéltem Zsámbéki Gábor igazgatóval, hogy fölvettek a Pannon Agrártudományi Egyetem lótenyésztő szakmérnöki karára. Ő gratulált ehhez, nekem ez havonta mindössze négy és fél nap egybefüggő elfoglaltságot jelentett. Magyar László művészeti titkár tudta ehhez egyeztetni az előadásokat. Ez tartott egészen A fösvény olvasópróbájáig, amikor is szólt Zsámbéki, hogy decemberben nem fogok tudni elmenni. Én viszont azt válaszoltam, hogy nem ezt beszéltük meg. Zsámbéki azt mondta, hogy halasszak, kiderült, hogy nem lehet, mert kétévente indul ez a szak, és így évad közben, október közepén sor került a válásra. Mondtam, hogy én nem akarom abbahagyni a sulit. Úgy éreztem, nincs más választásom, felmondtam. Így viszonylag rövid úton elkerültem a színházból, ennek per lett a következménye.
- Ki perelt kit?
K. G.: Hát szerinted? Korrekt volt Zsámbéki, meg is mondta, hogy per lesz ebből, mert ne legyen az követendő példa, hogy valaki októberben feláll, és elmegy egy színházból.
- Nyilván be kellett ugrani helyetted, ehhez plusz próbákra volt szükség, ennek pedig költségei voltak.
K. G.: Igen, Zsámbéki ezt forintosította, ebből bírósági eljárás lett, aminek a végén azt az ítéletet hozták, hogy nem kell fizetnem.
- Mire alapozták ezt a döntést?
K. G.: Arra, hogy ez egy előre tudható dolog volt, tehát én nem októberben mondtam, hogy el akarok menni a színházból, hanem előre tudható volt, hogy milyen elfoglaltságaim lesznek, és ennek ismeretében kötöttek velem szerződést.
- Valaha a Hamlet próbái idején még el is költöztél otthonról, hogy egyedül lakj, annyira tudj koncentrálni a szerepedre, és azt mondtad, hogy színházat csinálni csak ennyire összpontosítva lehet. Akkor hogyan lehetett volna úgy, hogy hol itt vagy, hol ott?
K. G.: Azért Egerben sem fúrtam egy alagutat a lakásom és a színház közé, és nemcsak oda vettem be magam, hanem van emellett más is. Elmondtam Zsámbékinak, hogy miért fontos számomra a lótenyésztés, hogy kell már valami más is, mert azon kaptam magam, hogy mindenkivel csak színházról beszélgetek. Kellett már valami más környezet is. Másrészt tényleg tanulni akartam a lovakról, ez a téma nagyon érdekelt. Fontos volt, hogy Kaposvárott a takarmányról volt szó, meg arról, hogyan kell patkolni a lovat, ez földszagúbb volt, mint a színházi munkám.
- Ez a lépés mégiscsak döntő módon befolyásolta a pályádat. Utólag mit gondolsz, megérte?
K. G.: Igen. Nem bánom, hogy így alakult a pályám. Ha ottmaradtam volna, akkor is nagy valószínűséggel nem lennék már a Katona József Színház tagja, mint ahogy egyik volt osztálytársam sem tagja már, pedig 1990-ben hatan szerződtünk oda. Azt azért abszolút sajnálom, hogy Zsámbéki Gáborral azóta sem dolgoztam, mert én nagyon kedveltem őt mint rendezőt.
- Örök harag van köztetek?
K. G.: Nem tudom. Bennem egyáltalán nincs harag, sőt, köszönettel tartozom neki azért, hogy a féléves németországi munkára ő javasolt engem azután, miután a Katona József Színház beperelt. Sok kiváló rendezővel dolgoztam, de talán a legjobban Zsámbékival tudtam dolgozni.
- De akkor mégis miért érte meg eljönni a Katonából?
K. G.: Mert valaki föntről úgy irányította az életemet, hogy amióta diplomát kaptam 1990-ben, valahogy mindig izgalmas helyzetekbe kerültem. Elképzelhető, ha tizenkilenc éve ott lennék a Katonában, akkor nem dolgoztam volna például a Merlinben egy román, a Bárkában egy angol rendezővel, Szolnokon nem dolgozhattam volna Vasziljevvel, Törőcsik Marival. Dús az eddigi szakmai életem, az más kérdés, hogy erről az országban az emberek nem sokat tudnak. De hát Hajduk Karcsiról vagy Fekete Ernőről sem, pedig remek pesti színészek.
- A lovak mit jelentenek neked?
K. G.: Tavaly még öt lovam volt. Most is van két és fél. Kettő teljesen az enyém, az egyik felesben a barátommal. Versenylovak. Ül mögöttük kis kocsiban, sulkyban egy hajtó, ritka esetben, amatőr ver¬se¬nye¬ken én is. Amikor nyer a ló, az ezért járó pénzt én kapom meg. Cserébe persze fizetek az idomárnak, Fazekas Imrének az eltartásáért. Amíg Pesten játszottam, naponta kijártam az ügetőre. A személyes kap¬cso¬lat a lovakkal, mióta Egerben vagyok, jócskán megcsappant, de azért néha, mikor nincs próbaidőszak, ki tudok jutni hozzájuk. Annak a lónak, akit először vettem ’96-ban, már unokái vannak. Mindig én választom ki, hogy ki legyen az új apa. Ez egy nagyon egyértelmű világ. Leköt a földhöz.
- Körülbelül egy év múlva írják ki az igazgatói pályázatot Egerben. Azt hallottam, hogy ezen nem biztos, hogy indul Csizmadia Tibor. Maradsz Egerben, ha nem ő lesz a direktor?
K. G.: Lassan tíz éve igazgató, benne van a pakliban, hogy nem fog pályázni. Gondolkodik erősen. Az elég valószínű, ha ő nem lesz Egerben az igazgató, én sem maradok a városban. De az biztos, hogy a mostani társulat egy részének érdemes lenne együtt maradnia, akár Egerben, akár máshol.
K. G.: Tulajdonképpen igen. Összeszoktunk, és nekem fontos, hogy a köröket ne kelljen újra és újra lefutni. A próbák alatt nem kell fö¬lös¬le¬ges időt tölteni azzal, hogy egymást udvariasan megszokjuk. Így az adott rövid pró¬bai¬dő¬szak alatt több munkát tudunk elvégezni. Ez addig működik, amíg meg nem unjuk egymást. De itt még nem tartunk.
- Te már tarthatnál itt, hiszen nyolc éve vagy Egerben, és azt szokták mondani, hogy hét év a bűvös határ, ameddig egy társulat tagjai igazán kibírják, szerethetik egymást.
K. G.: Ez így van, csak Csizmadia Tibor nagyon ügyesen vezeti a színházat. Két éve megint van nálunk két olyan fiatal, Ötvös András és Schruff Milán, akikkel igen izgalmas együtt dolgozni. Járó Zsuzsa is csak három éve van Egerben. Mindig kicsit változik a társaság, és Csizmadia újabb mézesmadzagokat húz el az emberek előtt. Zsótér Sándor is ideszerződött, rendezett tavaly kettőt, és ebben a szezonban is annyit rendez, ez szintén izgalmas.
- Korábban azt is mondtad, hogy a színészetet csak megszállottan lehet csinálni.
K. G.: Ma is ezt gondolom. Ma kevés helyet tudok az egri színházon kívül, ahol ennyire a munkára koncentráló társaság gyűlt össze. Erre persze kicsit rámegy az ember magánélete, meg fárasztó is, mert én pesti vagyok, sokat kell le-föl járkálnom. De Egerben lehet megszállottan színházat csinálni.
- Mit jelent konkrétan ez a megszállottság?
K. G.: Azt, hogy a próba nem tíztől kettőig tart, hanem az olvasópróba napjától a bemutató napjáig, sőt, sokszor utána is. A büfében próbák, előadások után ott maradunk, nem spriccel mindenki rögtön haza, beszélünk a dolgokról, megkeressük egymást.
- Az nem veszi a kedveteket, hogy általában húszszor, huszonötször megy csak egy-egy produkció?
K. G.: De igen, ez nem túl szerencsés. Vannak előadások, amelyekért nagyon fáj a szívem. Például A párnaemberért vagy a Don Juan megjött a háborúból című darabért. Ahhoz képest, hogy ezek milyen fontos előadások voltak, nagyon keveset játszottuk őket. De hát Eger egy ötven-hatvan ezres város, sokkal többet nem tudnak menni az előadások. Tudomásul kell venni, hogy soha nem fogja annyi néző megnézni a Máté Gábor által rendezett Csörgess meg! című előadást, mint a jól bereklámozott gatyaletolást a tévében. Bár a Csörgess meg! előadását is nagyon szereti a közönség, ez improvizációkból épül föl, a mobiltelefon köré. Tizennégyen játsszuk.
- A Valahol Európában előadása populáris is volt, de szakmailag is igen jó produkció, úgy tudom, ötvenszer is ment Egerben.
K. G.: Képzeld el, hogy hetvenszer. Ez egészen különleges számnak számít ebben a városban. De például A padlás, aminek 1991-ben volt a bemutatója, többszöri felújítás után, a százhetvenedik előadás felett jár. A Valahol Európában volt az első munkám Egerben, akkor volt Kovács Patrícia, Mészáros Máté negyedéves főiskolás. Béres Attila rendező is akkor volt kezdő, igen sok energia jött belőlük, nagyon jó volt velük találkozni. Ezután döntöttem el, hogy még egy évig maradok Egerben. Én mindig egy évig maradok Egerben. És utána rendszeresen történik valami, amiért érdemes még egy évig maradni.
- Azt nem bántad meg, hogy már nem játszol a Katona József Színházban?
K. G.: Nem bántam meg. Azt gondolom, hogy nem lett volna ilyen életem, mint amilyen lett. Nem jutottam volna ki Németországba egy félévre a Szentivánéji álom előadásába, talán nem játszottam volna a Bárkában.
- Ha jól emlékszem, úgy kerültél el a Katona József Színházból, hogy beiratkoztál Kaposváron lótenyésztést tanulni. És állítólag már te akartad meghatározni, hogy mikor lehet próbálni, az egyetemi elfoglaltságod mellett mikor tudsz Pesten lenni. Így történt ez?
K. G.: Kicsit hasonlóan történt, de azt azért nem akartam megszabni, hogy mikor legyenek a próbák. Megbeszéltem Zsámbéki Gábor igazgatóval, hogy fölvettek a Pannon Agrártudományi Egyetem lótenyésztő szakmérnöki karára. Ő gratulált ehhez, nekem ez havonta mindössze négy és fél nap egybefüggő elfoglaltságot jelentett. Magyar László művészeti titkár tudta ehhez egyeztetni az előadásokat. Ez tartott egészen A fösvény olvasópróbájáig, amikor is szólt Zsámbéki, hogy decemberben nem fogok tudni elmenni. Én viszont azt válaszoltam, hogy nem ezt beszéltük meg. Zsámbéki azt mondta, hogy halasszak, kiderült, hogy nem lehet, mert kétévente indul ez a szak, és így évad közben, október közepén sor került a válásra. Mondtam, hogy én nem akarom abbahagyni a sulit. Úgy éreztem, nincs más választásom, felmondtam. Így viszonylag rövid úton elkerültem a színházból, ennek per lett a következménye.
- Ki perelt kit?
K. G.: Hát szerinted? Korrekt volt Zsámbéki, meg is mondta, hogy per lesz ebből, mert ne legyen az követendő példa, hogy valaki októberben feláll, és elmegy egy színházból.
- Nyilván be kellett ugrani helyetted, ehhez plusz próbákra volt szükség, ennek pedig költségei voltak.
K. G.: Igen, Zsámbéki ezt forintosította, ebből bírósági eljárás lett, aminek a végén azt az ítéletet hozták, hogy nem kell fizetnem.
- Mire alapozták ezt a döntést?
K. G.: Arra, hogy ez egy előre tudható dolog volt, tehát én nem októberben mondtam, hogy el akarok menni a színházból, hanem előre tudható volt, hogy milyen elfoglaltságaim lesznek, és ennek ismeretében kötöttek velem szerződést.
- Valaha a Hamlet próbái idején még el is költöztél otthonról, hogy egyedül lakj, annyira tudj koncentrálni a szerepedre, és azt mondtad, hogy színházat csinálni csak ennyire összpontosítva lehet. Akkor hogyan lehetett volna úgy, hogy hol itt vagy, hol ott?
K. G.: Azért Egerben sem fúrtam egy alagutat a lakásom és a színház közé, és nemcsak oda vettem be magam, hanem van emellett más is. Elmondtam Zsámbékinak, hogy miért fontos számomra a lótenyésztés, hogy kell már valami más is, mert azon kaptam magam, hogy mindenkivel csak színházról beszélgetek. Kellett már valami más környezet is. Másrészt tényleg tanulni akartam a lovakról, ez a téma nagyon érdekelt. Fontos volt, hogy Kaposvárott a takarmányról volt szó, meg arról, hogyan kell patkolni a lovat, ez földszagúbb volt, mint a színházi munkám.
- Ez a lépés mégiscsak döntő módon befolyásolta a pályádat. Utólag mit gondolsz, megérte?
K. G.: Igen. Nem bánom, hogy így alakult a pályám. Ha ottmaradtam volna, akkor is nagy valószínűséggel nem lennék már a Katona József Színház tagja, mint ahogy egyik volt osztálytársam sem tagja már, pedig 1990-ben hatan szerződtünk oda. Azt azért abszolút sajnálom, hogy Zsámbéki Gáborral azóta sem dolgoztam, mert én nagyon kedveltem őt mint rendezőt.
- Örök harag van köztetek?
K. G.: Nem tudom. Bennem egyáltalán nincs harag, sőt, köszönettel tartozom neki azért, hogy a féléves németországi munkára ő javasolt engem azután, miután a Katona József Színház beperelt. Sok kiváló rendezővel dolgoztam, de talán a legjobban Zsámbékival tudtam dolgozni.
- De akkor mégis miért érte meg eljönni a Katonából?
K. G.: Mert valaki föntről úgy irányította az életemet, hogy amióta diplomát kaptam 1990-ben, valahogy mindig izgalmas helyzetekbe kerültem. Elképzelhető, ha tizenkilenc éve ott lennék a Katonában, akkor nem dolgoztam volna például a Merlinben egy román, a Bárkában egy angol rendezővel, Szolnokon nem dolgozhattam volna Vasziljevvel, Törőcsik Marival. Dús az eddigi szakmai életem, az más kérdés, hogy erről az országban az emberek nem sokat tudnak. De hát Hajduk Karcsiról vagy Fekete Ernőről sem, pedig remek pesti színészek.
- A lovak mit jelentenek neked?
K. G.: Tavaly még öt lovam volt. Most is van két és fél. Kettő teljesen az enyém, az egyik felesben a barátommal. Versenylovak. Ül mögöttük kis kocsiban, sulkyban egy hajtó, ritka esetben, amatőr ver¬se¬nye¬ken én is. Amikor nyer a ló, az ezért járó pénzt én kapom meg. Cserébe persze fizetek az idomárnak, Fazekas Imrének az eltartásáért. Amíg Pesten játszottam, naponta kijártam az ügetőre. A személyes kap¬cso¬lat a lovakkal, mióta Egerben vagyok, jócskán megcsappant, de azért néha, mikor nincs próbaidőszak, ki tudok jutni hozzájuk. Annak a lónak, akit először vettem ’96-ban, már unokái vannak. Mindig én választom ki, hogy ki legyen az új apa. Ez egy nagyon egyértelmű világ. Leköt a földhöz.
- Körülbelül egy év múlva írják ki az igazgatói pályázatot Egerben. Azt hallottam, hogy ezen nem biztos, hogy indul Csizmadia Tibor. Maradsz Egerben, ha nem ő lesz a direktor?
K. G.: Lassan tíz éve igazgató, benne van a pakliban, hogy nem fog pályázni. Gondolkodik erősen. Az elég valószínű, ha ő nem lesz Egerben az igazgató, én sem maradok a városban. De az biztos, hogy a mostani társulat egy részének érdemes lenne együtt maradnia, akár Egerben, akár máshol.
Bóta Gábor
Forrás: Pesti műsor
