A globális felmelegedés, a Föld pusztulásának témája most nagyon felkapott, mindenhol ezzel találkozhatunk, minden médium ezt közvetíti. Miért tartottad fontosnak, hogy ezt egy táncos darabon keresztül mutasd meg?

Ez most egy aktualizált téma, és mint alkotóművész nem tudom magam elzárni az aktuális témáktól. A tudományos kutatások szerint még nem tudjuk biztosan, hogy milyen mértékű az okozott kár, a pánikipar azonban működik, és az tény, hogy az ember túlhalmoz, túl sok hulladékot, szemetet képez maga körül. Látom a pusztulást, és azt is, hogy lehet más módon is élni, kicsit koncentráltabban és nagyobb figyelemmel. Élőlényként nem csak emberek vagyunk a Földön, felelősséggel tartozunk minden iránt.
Ami valójában motivált a darab közben, az a Jelenések könyvével kapcsolatos parallelitás, egy apokalipszis-állapot. Nagyon sok kép és emóció merült fel ennek kapcsán, amik inspiráltak, belefűszereződtek a dologba. Nyílván sokszor a képi világ uralkodik a darabon, és emiatt sokszor csak a környezetszennyezés tűnik elő, de nem csak erről van szó.

Jelenések könyve. Láthattuk a 7 pecsétet (egy vasalóval az egyik táncos hétszer belesütött a jégtömbbe) és a harsonák megfújását. Ezen kívül több dolog volt, ami még erre utalt. Az egyik jelenetben egy fénycsík ereszkedett a táncosok nyitott szája felé, de nem érte el azt. Ezzel mire akarták utalni?

Úgy gondolom, hogy mindenkiben elrejtve él valamilyen remény, vagy valamilyen nehezen körülírható fogalom, amire nagyon vágyunk, ami sokkal jobb annál, mint amiben most élünk. Ebben az esetben ez egy sarki fényjelenség, ami egy inspiráló dolog, nem ismerjük pontosan, nem igazán tudjuk, hogy mi okozza, de olyan emberfeletti, és számunkra olyan távoli tünemény, ami felé áhítozhatunk, de valójában nem tudjuk megfogni, nem érhetjük el. Ez ennek a vágyképnek egyfajta szimbóluma. Nem akartam leszűkíteni a gondolathatárokat. Képekben gondolkodtam. Színpadon ez nehezebb, az ember keresi a szálakat, hogy mibe kapaszkodjon. Az utóbbi munkáimra egyre inkább jellemző a cselekményességtől való eltávolodás, hisz a tánc egy érzéki műfaj, érzetet képvisel, amit nem feltétlen cselekmények kapcsán kell megélni a nézőnek, hanem egy-egy pillanat kapcsán. Akár egy kiállításon, ahol hömpölyögnek a képek, és valamelyikre jobba emlékszik a néző, valamelyikre kevésbé, ha már három kép beleég a memóriájába, az elég.
Az összes művemnél az a legfőbb szándékom, hogy gondolatokat ébresszen és kérdéseket fogalmaztasson meg a nézővel. Én is ezt teszem, nem válaszolok a színpadon, csak kérdéseket teszek föl. Jó dolog a katarzis, de számomra fontosabb, hogy ne záródjon be a színházi élmény a függönnyel együtt. Ez nehéz út, nyilván sokkal könnyebb már bevált dolgokat halmozni egymásra, de én ezt vállalom és szívesen teszem. Szeretek gondolkodni, szeretek gondolkodtatni, és szerintem a színház kiváló üzenőfal ehhez. Úgy lehetek igazi alkotó, ha őszintén fogalmazok.

Beszéljünk egy kicsit a zenéről. Mozart Requiem-je sokat mondó. Milyen kapcsolatban áll a zene és a téma egymással? Melyik volt előbb, a téma- vagy a zeneválasztás?

Valójában nem először foglalkozom már a Requiem zenével. Dolgozhattunk volna más zenével is, de ha üzenünk, valami konkrét hívószó kell. Mivel zűrös a darab, tele van képekkel és nehéz kapaszkodók vannak benne, kell egy zenei alap, matéria, ami mondja, súgja nekünk, hogy valamit gyászolunk, hogy van egy végkifejlet, egy pusztulás, egy veszteség. A reqiuem maga is ad valami reménysugárt. Azért volt fontos számomra, hogy most a Requiem szóljon, mert erős zenei textúráját adhatja a darabnak.

Én úgy vettem észre, hogy ma a táncos darabok, habár egyre népszerűbbek, még igencsak kis részét képezik a színházi programoknak. Már a színdarabok is egyre kevesebb embert vonzanak, a táncos darabok pedig ilyen szempontból még nehezebb helyzetben vannak. Te hogy látod ezt?

Függünk a közönségtől. Mi, akik a táncos oldalon vagyunk, szeretnénk, hogy minél többen szeressék azt, amit csinálunk. Nyílván ez egy rétegműfaj, mint sok minden más. Én úgy gondolom, hogy egyszerűen nem vagyunk szocializálva a táncnézésre. Vannak országok, helyek, ahol a gyerekek sokkal többet találkoznak táncos darabokkal, megtanulják a kódrendszerét, megtanulják értelmezni azt. Magyarországon azt látom elsőrendű problémának, hogy nehezen tudjuk értelmezni a táncot, nagyon görcsösen nézzük, vagy nem ismerjük a kódrendszerét és ettől görcsössé válunk. Én mindenkit arra bíztatok, hogy ha kicsi gyereke van, minél hamarabb vigye színházba, mert a gyerekek iszonyúan éber módon tudják figyelni a táncot. Az általános iskolások felnőtteket meghazudtoló módon tudják megfogalmazni az egészen absztrakt, szimbolikus világokat, nyugodtsággal, nyitottsággal értik meg az egymástól távoli gondolatsorokat, képzettársításokat. Ez ott van mindenkiben, csak egy kicsit fel kell turkálni, fogékonnyá kell tenni az embert rá. Volt egy pár évtizedes vákuum a magyar táncvilágban, majd hirtelen egyszer csak beáramlottak a progresszív áramlatok. A negyvenes-ötvenes korosztály így nem biztos, hogy érti és látja a modern tánc fejlődésének lépcsőfokait, nekik hirtelen nagyon bizarr az egész, néptáncon és klasszikus baletten nőttek fel. Persze óvakodnék az általánosítástól, de a jelenség jól látható, érezhető. Azonban nem lehet mit tenni, trendinek kell a táncos világnak is maradnia, én sem tehetek mást, haladok a korral.

Köszönöm a beszélgetést. További sok sikert kívánok!
Én is köszönöm.