Máté Gábornak fekszik a revü – Fáy Miklósnak is fekszik, talán nem véletlen, hogy az idei POSZT válogatója a Csörgess meg!-en kívül Máté Gábor másik hasonló szellemű, bár valódi drámai anyagra alapozott szórakoztató előadását, A hős és a csokoládékatonát is kiválasztotta a fesztivál versenyprogramjába. A (mindenkori) válogató döntésével lehet egyet nem érteni (ahogy tette is ezt maga a másik produkciót létrehozó Katona József Színház is), de egy valami egészen biztosan kijelenthető: erre a fajta színvonalas, szórakoztató színházra szükség van.
Az egri Gárdonyi Géza Színház társulata jól muzsikál az ismerős vendégrendező keze alatt: láthatóan (vélhetően) sok időt töltöttek közös improvizálással, és láthatóan (vélhetően) élvezték is azt: a Csörgess meg! örömjáték, nem egyszerűen azért, mert minden szituáció alapvetően komikus, hanem mert a számtalan jelenetnek köszönhetően mindenki több apró szerepben is feltűnik: orvosi rendelőben, hordágyon, liftbe szorulva, kávézóban, állomáson vagy utcán – amit épp telefonál vagy esemesezik. A kreatív jelenetsorból lassan kiderül, amit egyébként is tudunk: telefonunk mindig velünk van, hol segítve, hol bonyolítva életünket.
Az előadásnak nincs története, és a díszlet is csak hozzávetőlegesen határozza meg az eseményeket: az első rész orvosi rendelőjében például van, aki valóban beteg, de van, aki bámilyen más helyszínen is prezentálhatná magát. A rendelő – ahogy később az állomás és a kávézó is – csak ürügy: társadalmi olvasztótégely, amelyben figurák széles skálája lelhető fel. Revüről lévén szó tévedés lenne egységes dramaturgiát kérni számon az alkotókon, ugyanakkor a felhőtlen szórakozást beárnyékolja, hogy a jelenetek sokszor túl hamar kifulladnak, hosszadalmasak, és a váltások sem elég dinamikusak – ez utóbbi persze lehet, hogy csak a budapesti vendégjátékkor volt így. A két részt zenés betét zárja le: az első végén telitalálat a közönséget intő dal, melynek szövegét Máthé Zsolt írta; az előadást lezáró finálé azonban, melyben a szereplők egy néhány évvel ezelőtt egy mobiltelefon-reklámban elslágeresedett dalra táncolnak el egy gyengén sikerült koreográfiát, nem éri el az előadás által addig képviselt színvonalat.
A mobiltelefon-kavalkádból egy figura emelkedik ki: a Kaszás Gergő játszotta fakó, lepukkant alak, aki időről időre felbukkan, hogy aztán némán téblábolva újra eltűnjön. A társadalom – és így: a mobiltelefon – számkivetettje ő, aki reménytelenül próbál kapcsolatot teremteni a világgal a múlt kommunikációs csatornáján: egy pénzbedobós nyilvános telefonon. Szép gesztus, amolyan finoman elgondolkodtató félfricska – és jó, hogy az előadás ugyanúgy nem hangúlyozza túl a karaktert, ahogy Kaszás Gergő is tartózkodik mindennemű ripacsériától.
A Csörgess meg!-nek nincs eleje és vége, nincs drámája és konklúziója – viszont annál inkább tele van (fel)idézhető és (fel)idézendő mondatokkal, gesztusokkal és arcokkal. Rendelkezik mindennel, ami kultelőadássá tehetné – és ha nem Egerben született volna, talán még esélye is lenne erre.