Az előadást az állatok királyának, az oroszlánnak az elbeszélése szervezi. Ő mutatja be országának lakóit a közönségnek, ő az, aki mindig vissza-vissza tér a színpadra és vállalja a tanító bácsi szerepét, aki jól megmondja, hogy ki, mikor, miben hibázott, és mit kellene másképpen csinálnia a jövőben. Tökéletes uralkodónak hiszi magát, míg a ravasz róka cselszövése által rá nem döbben, hogy ő sem tökéletes, és nem az a fontos, hogy minden állat behódoljon neki, hanem hogy boldogan, békében éljenek együtt. Addigra, amire idáig eljutunk a cselekményben, megismerkedhetünk a birodalom összes lakójával. Többek között az önimádó szarvaslánnyal, aki éjjel-nappal csak agancsában gyönyörködik, míg egy alkalommal rá kell döbbennie, hogy agancsának szépsége mit sem ér, ha az beakad egy ágba, és ez akár vesztét is okozhatja. Vagy a lusta tücsökkel, aki egész évben csak zenél, így télen, mivel nem dolgozik szorgosan, mint a hangya, élelem nélkül marad, és végül a hangya segítségére szorul. Vagy a galambbal, aki elhagyja párját azért, mert be akarja járni a világot, mint a költöző madarak, de nem tud annyit repülni, mint ők, fogságba kerül, és alig tud visszajutni elhagyott kedveséhez. Úgy az előadásban, mint a La Fontaine-mesékben is, minden állat egy-egy tipikus emberi tulajdonsággal van felruházva. Mindegyik kis jelenet azt sugallja, hogy az állat, azaz az ember a saját kárán tanul, de képes belátni a hibáit és megváltozni. A színpadon mindez egy kissé túl van magyarázva. Az alkotók nem hittek abban, hogy a gyerekek a mozdulatokból, a táncból, a zenéből, a díszletből és a jelmezekből össze tudják rakni a történteket, le tudják vonni a tanulságokat, ezért az oroszlán minden részletet kommentál a maga didaktikus, tanító stílusában. Ez a gyerekeket nem zavarja annyira, megszokták ezt, de abban a pillanatban, hogy az előadás a felnőttekhez is akar szólni, erőltetetté válik az oroszlán szerepe. Márpedig az előadás a felnőttekhez is akar szólni nyilván, mert a dramaturg, Almási-Tóth András, illetve a dalszövegíró, Karafiáth Orsolya sokszor olyan kifejezéseket, olyan szlenget használnak, amit a kisgyerekek nemigen ismerhetnek, nem érthetnek meg. A szöveggel próbálják elérni, hogy kortárssá váljon az előadás, hogy át legyen emelve 2010-be, de ez inkább groteszk érzetet válthat ki belőlünk, oda nem illőnek érezhetjük. Elhibázott megoldás, hiszen ezekre a mesékre nem kell ráerőltetni a huszonegyedik századot, tökéletesen egyetemes jelentésűek anélkül is. Ezzel ellentétben a díszleletet, a jelmezeket, a maszkokat, a zenét, a koreográfiát és a táncosokat osztatlan dicséret illeti. Miareczky Edit díszlete egyszerre idéz fel az emberben egy zöldellő tisztást és egy autóktól zsúfolt mai nagyvárost, ezzel érzékeltetve az állat-ember párhuzamot. Ugyanezt a párhuzamot hangsúlyozzák a jelmezek és a maszkok is. A ruhák az emberi viseletet idézik szemünk elé, és nem rejtik el az emberi test alakját sem, a maszkok viszont az állatfejekre hasonlítanak. A teknősbéka egy lassan tipegő, görnyedt hátú, öltönyös fiú, aki a fején egy zöldesbarna, fül nélküli, kidülledt szemű maszkot visel. Solti Árpád a zene segítségével utánozza az állathangokat, alátámasztja a karaktereket, érzékelteti a hangulatokat: vad, kavargó zene szól például amikor a galamb viharba kerül Afrikába vezető útján. Barta Dóra, koreográfus a tánccal, a mozgással, az emberi testtel fejezi ki az állatok tulajdonságait. A szépelgő szarvas kecsesen lépked, a gyáva nyuszi állandóan reszket, ugrál, rohan, szinte meg sem áll, a teknős furcsán kifordított pózban tarja kezeit, a gólya magasra emeli hosszú lábait. Látványos, izgalmas és mozgalmas világ teremtődik meg a színpadon, ami a gyerekek fantáziáját, képzeletét kétségtelenül leköti. Részben be is léphetnek ebbe a világba, mivel a táncosok néha lejönnek hozzájuk a színpadról, de valahol ki is vannak rekesztve belőle azáltal, hogy az oroszlán minduntalan érzékelteti velük, hogy ők azért ülnek a nézőtéren, mert tanulniuk kell abból, amit látnak.

(Az egri Gárdonyi Géza Színház tánctagozata, a Badora Társulat előadása a budapesti Nemzeti Táncszínházban, 2010. október 3.)