Az igazi nehézséget azonban a tartalom okozza. A világkép, a gondolkodásmód, és vele a nyelv és a stílus. Claudel huszadik századi francia katolikus költő, A selyemcipőt a két világháború között írta, miközben diplomataként bejárta a világot. Katolicizmusa elég messze jár a kiskatekizmusokétól. Nem a kisemberek, hanem az államférfiak, királyok, hadvezérek, hittérítők katolicizmusa. A darab hőse nagy ívű pályája vége felé így beszél: „…katolikus vagyok, és … azt akarom, hogy az emberiség egyesüljön, és senki ne hihesse, hogy joga van a maga eretnekségében élni… A világot hozom el nektek, Isten szavát, a testvéreket, akik, ha tetszik, ha nem, megtanítják, hogy egy apa gyermekei vagytok.” A Kolumbusz után, a nagy felfedezések, a spanyol világbirodalom létrejötte és bukása idején játszódó furcsa szerelmi történet a katolikus lélek vívódásairól, belső küzdelmeiről éppúgy szól, mint a gyarmatosításról, sőt a globalizációról, noha ilyen szavak elő sem fordulnak benne. Sőt a teljes mű inkább szól az univerzális katolikus, jezsuita, térítő és ellenreformátori világképről, gondolkodás- és érzésvilágról, mintsem arról a szenvedélyes vonzódásról, amely a darab szerelmes hőseit legalább anynyira összeköti, mint elválasztja egymástól. A szerelem csak mintegy rikító, erős, egybekötő fonálként vonul végig a hol játékosan parodisztikus, hol szatirikusan gúnyos, hol ideologikus, teológiai, ám mindig ragyogóan, rajongóan költői szövegen.
Az Egerben megszólaló rövidebb változat, Ungár Júlia színpadra termett fordítói és dramaturgi munkája, kiegyensúlyozottabb: a szerelmi történet, ez a spirituális kalandsorozat, együtt a világjáró, a gyarmati háborúkban a maguk módján és eszközeivel küzdő hősök amúgy is kalandos élettörténetével, mintegy foglalatát adja a nagyszabású, olykor kozmikussá növekvő világlátomásnak.
Zsótér Sándor az üres színpadi térben egy tengeren hányódó konténerből fogalmazza meg a maga színpadi látomását Claudel világáról. Ambrus Mária díszlete az ide-oda guruló, olykor fölemelkedő, ragyogóan vadonatúj szobányi tárolóeszközön kívül egy ugyancsak mozgékony, rózsafüzérekből font trópusi függönyből áll, a végig a tengeren játszódó negyedik részben pedig a magasból alászálló színpadtechnika, a le-föl mozgó tartórudak jelzik a víz hullámzását. Benedek Mari különféle népek és korok ruházataiból biztos ízléssel állította össze a szereplőket és a darabot egyaránt jellemző színes ruhatárat. A rendezés semmiben sem követi a szerző leírt, korának modernségéhez kötődő elképzeléseit, szelleméhez azonban mélyen hűséges. Éppoly komoly és játékos, éppoly kaján és érzelmes. A kifejezhetetlent a visszájáról ragadja meg az előadás. Mészáros Sára belső ragyogással éli végig az asszony tulajdon hitével dacoló, leküzdhetetlen és beteljesíthetetlen szerelmét, Kaszás Gergő méla gondolkodással fedi el a kielégíthetetlen, de életprogramot adó szenvedélyt, miközben külső eszközök nélkül, lélekben öregszik, bölcsül, légiesedik, hogy látható halál nélkül jusson át a túlvilágra. Vajda Milán tárgyilagosan lefojtott iróniával jellemzi a legkatolikusabb király politikai játszmáit, Járó Zsuzsa szomorkás bölcsességgel mutatja be a főszereplőkével ellentétes, a földi létben célt érő életutat, kurta szoknyás kislánytól az anyaság élményéig. Görög László filozofi kus renegát, szomorkás Mefisztó vagy Lucifer. Ötvös András komoly hivatalnokként végzi az őrangyali teendőket, Szabó Emília bájosan küzd egy hatalmas indián fejdísszel és több hatalmas monológgal, miközben pontosan hozza a főhősök lelki gyermekét.
A pénteki bemutatót egyébként az ördög is meglátogatta, mégpedig a technikáé. Előbb meglehetős sikerrel próbálkozott egy makacs mobiltelefonnal, amely éppen azelőtt szólalt meg, hogy a hősnő azt kérdezte: „Mi ez az ellenállhatatlan hívás?” Kellett némi idő, hogy a nézőtéren helyreálljon a tárgyhoz illő hangulat. Másodszor azonban teljes kudarcot vallott a sátán. A zárójelenetben egy drótkötél nem volt hajlandó leereszkedni, hogy a konténer a végre összezárt szerelmesekkel utoljára elrugaszkodjon a színpadról. Ám aki addig bírta lelki és szellemi erővel, azt már semmi vissza nem tarthatta, hogy átélje a végső felemelkedést. Vallástól és világnézettől függetlenül.