Hálás is vagyok Zsótér Sándornak és az egri színitársulatnak, még ha sokkal korábban is kellett volna kelnem, hogy az előadásban felfénylő ragyogó aranyat hiánytalanul megleljem. Claudel életművének ötszáz oldalas összegzése ugyanis az első – négyórás – színházi élménykor nem tud eljutni a nézőhöz maradéktalanul, olvasni kell előtte, vagy bevállalni tizenkét órában Párizsban.
Ne pironkodjon a kedves olvasó, ha a huszadik század francia irodalmának Prousttal egy lapon említett kimagasló egyéniségéről nem ugranak elő élénk irodalmi vagy színházi élmények. Ennek oka részint a szerző maga, aki nem adja könnyen magát, nagyon francia, nagyon eleven. Világlátott diplomataként, a Notre Dame-ban megtért neokatolikusként a mindenséget írja meg bravúros, de rendkívül filozofikus költőiséggel. „Ez a termő áradás, ez a forró és átható ének, ez a földet és eget egyszerre és egymásban tükröztető vízió csak egy állandó ős-élményből, a hitnek s az életnek önmagán érzett tusájából fakadhatott.” Gyergyai Albert a Nyugat 1930-as évfolyamában ír róla imígyen, s hozzáteszi: „Az olvasó jobban jár, ha egészen Claudelre bízza magát: az ő kezébe fogódzkodva nézze ezt a roppant drámát...”
Mi mást várnánk a színháztól, mint hogy óriási dinamizmussal áttörje unalmas magabiztosságunk falát, miszlikbe szedjen, és új világot építsen bennünk szenvedélyeinkből, kételkedéseinkből, jóságainkból, félszeinkből, gyarlóságainkból. Claudel az újrateremtésnek ezt a barokk gazdagságát a glóbusz kitágításának idejére, Kolumbusz korára helyezi, helyszínként pedig a felfedező ember otthonába, a nagyvilágba. Monumentális művének színpadra állításakor Zsótér nem teszi meg azt a szívességet, hogy a „spanyol akciótörténet négy napban” műfaji meghatározású történetet háromórásra húzza. A térben-időben virgonc képzelettel száguldozó, szereplők sokaságával burjánzó cselekményben a színészek ráadásul több szerepet alakítanak, és díszletek sem segítik a tájékozódást. „A rend az észnek öröme, a zűrzavar azonban a képzeletnek a gyünyörűsége”, olvashatni más helyütt egy Claudel-rajongótól.
Ha eddig nem derült volna ki: A selyemcipő, s vele az egri előadás alaposan megpróbálja a közönséget. Már a kézbe vehető színlap is árulkodó, nem tájékoztat ugyanis, hogy a négy órát két részben gyűri le, viszont szokatlan módon a cselekmény sodrához jelenetismertetéssel ad kapaszkodót. A központi kérdés: vajon a világi hódítás idején mi a szerepe az istenhitnek, és két szerelmes szív szétszakítható-e távolságokkal? Miként lehet jó úton maradni tengernyi viszály között?
A selyemcipő tíz történetre elegendő muníciója varázslatos képekkel és elbűvölő dialógusokkal kápráztat. Stációi vannak e felismeréseknek, olykor stúdiószínházi érzésünk van, és vágyjuk a színész közelségét, máskor felolvasószínházi az érzés, oly statikusak a színek. Azt kell gondoljuk, Zsótér nem kívánta meggyengíteni Claudel erős nyelvi építményének eresztékeit (Ungár Júlia dramaturg friss fordítása) kalandor színpadi futkosással. Ambrus Mária tere zseniális találmányokkal működik: fémkonténer szolgál minden emberi tákolmányul. A hitbuzgalom csilivili szövete ezernyi rózsafüzér függönyeként ereszkedik az előszínpadra.
Az istenkeresésben a társulat válik főszereplővé
Dona Prouheze férjes asszony, aki Don Rodrigue-ot szereti, s hogy ne csábuljon könnyen a bűnre, egyik cipőjét egy Mária-szobor kezébe helyezi. A szerelmesek húszéves vágyakozásának történetét Mészáros Sára és Kaszás Gergő szívet gyönyörködtető-fájdító előadásában láthatja a Gárdonyi Géza Színház közönsége. A darabban számosan vannak a „főszerep-minőségű” alakítások; kiemelkedő Görög László epekedő és körmönfont Don Camille-ja, Járó Zsuzsa légiesen bájos Dona Musique-ja, Vajda Milán kimérten fondorlatos spanyol királya, Szabó Emília szikrázó szemű és tűzrőlpattant Hét Tőre. Megvillan Rácz János, Venczel Valentin, Dér Gabi, Vókó János és Túri Lajos is egy, vagy olykor több szerepben is, s igaz ez Hüse Csaba és Balogh András jelenlétére is; játékuknak gyakorta szerves részei Benedek Mari extravagáns jelmezei.
Ám e csillogó gyönyörűség egyúttal gúzs is a színésznek: földbe gyökerezteti, s az akadós-keresztes szentolvasó-mennyiség olykor akaratlanul is idegesíti a színészt. Úgy tetszik, Zsótér színpada nem csak a néző kispolgári kényelmességének, de a színészi rutinnak is hadat üzen. A második felvonásban (elismerés a műszaknak, a zsinórosoknak) a díszlettartó trégerek nyitják ki a teret, olykor tengerként, máskor parlamentként működve, a színészek fizikai igénybevételét remegő kezekkel-lábakkal jelző végletekig fokozva.
A selyemcipő szép történet, s mint ilyen, kényszerűen húsba vág. Érdemes művészet kibírni e nemesítő fájdalmat, már csak a „claudel-i” gondviselés jegyében is.