„A huszadik század francia irodalmának egyik legnagyobb alakjaként tartják számon Paul Claudelt, aki valóban megküzdött a hitért, s megtérése utána a transzcendens dráma és költészet vezéregyénisége lett.” (Részlet a műsorfüzetből.) Claudel tizennyolc évesen sorsfordító misztikus élményen esett át, melynek következtében gondolkodása középpontjába a hit került. „Akkor történt az az esemény, amely meghatározta életem sorát. Egyetlen pillanat alatt szíven talált valami és hittem. Hittem olyan odaadó erővel, lényemnek olyan felindultságával, olyan hatalmas meggyőződéssel, a legkisebb kételynek sem engedő biztonsággal, hogy azóta mozgalmas életemnek semmilyen könyve, semmiféle okoskodása, semmiféle véletlene nem tudta megingatni hitemet, sőt még csak megérinteni sem tudta.”

Zsótér Sándor egri rendezése ezt az érinthetetlen hitet kívánja színpadra állítani. A hit nemcsak Istennek szól, de a szerelemnek is. A két főszereplő, Doña Prouheze (Mészáros Sára) és Don Rodrigue (Kaszás Gergő) egymás iránti szerelmét semmi nem táplálja - egyszer találkoznak szemtől szemben a darabban, túl életük delelőjén, nem sokkal Prouheze halála előtt –, összetartozásuk hite mégis megingathatatlan.

A transzcendens hit jeleként az előadás első kétharmadában rózsafüzér függöny uralja a színpadot a háttérben mozgatott éjjeliőr-bódé előtt. A több száz színes rózsafüzér a rajtuk csüggő kis ezüst keresztekkel egyszer hálójába gabalyítja a szereplőket, máskor idilli búvóhelyet nyújt számukra a nehezen követhető cselekmény fordulataikor. Az előadás nyitó képe (a Szent Sebestyéni pózban a bódéba zárt Rodrigue) után Prouheze és Don Camille (Görög László) jelenetében a sors és a hit szövevényeit tematizálják az összegabalyodott füzérek, Prouheze ezeket próbálja szétszálazni. Később a megkereszteléstől rettegő Kínaira (Túri Lajos) pengeként merednek a ráeresztett füzérek keresztjei. Az egymásba kapcsolt füzérek hálója gyakorlatilag minden geometriai formát felvesz, hintaként, csillárként, függőágyként működve, és mindig eluralja a szereplőktől a teret, folyamatosan emlékeztetve minket arra, hogy nem az aktuális történés a lényeg, hanem a háttérből mindent mozgató abszolút hit.

A színes, lágy és amorf függönnyel kontrasztban áll a hideg kék, szögletes fém konténer. Ide mindig bezárnak valakit, elsősorban nőket. A darab első felében minden női szereplőt őriznek, jól vagy rosszul, és ez a színpadon a konténerbe való elzárással jelenik meg. Ha valakinek sikerül megszöknie, mint például Doña Musique-nak (Járó Zsuzsa), akkor sem a konténerből, hanem a földről távozik: felemelkedik vele a vaskocka. Az előadás záró képe is ez, a szerelmesek találkozása megvalósul a transzcendens szinten, öt méterrel a színpad felett.

Az előadás utolsó harmadában megváltozik a színpadkép. A zsinórpadlásról leereszkednek a technikai felszereléseket tartó vasszerkezetek (ezeken járnak kötéltáncot a szereplők), és folyamatos le-föl mozgásukkal leképezik a diplomáciai hadmozdulatok sorává váló cselekményt. (Claudel diplomataként is működött.) A térváltás Prouheze halála előtt megy végbe, az ő hite tartotta a füzérfüggönyt, ő helyezte bele a selyemcipőjét.

Nemcsak a színészeknek, de a nézőknek is meg kell küzdenie Claudel szövegével. Hiába tüntetik fel az alkotók „akciótörténetnek” a monstre drámát, a darab és az előadás is ízig-vérig filozofikus. Elmélkedés a hitről és erejéről. Pedig a cselekmény tényleg eseménydús: lányszöktetés, földrészeken átnyúló utazások, várostrom és kalóztámadás – ezek azonban végig a háttérben maradnak, a központi téma és a rózsafüzérek függönye mögött. A lényeg a véget nem érő dialógusokban van elrejtve, ezek azonban inkább úgy hatnak, mintha olvasásra és nem színpadra szánták volna őket. A selyemcipő megértéséhez türelem, tiszta agy és a hallott szöveg mély értelmezése szükséges – a cselekmény sem a darabban, sem az előadásban nem fog minket segíteni ebben.